A sport és a művészet találkozása

Interjú Szalai Attila vajdasági sportkarikaturistával

2020-08-20 02:16:17

Szerző: Tőkés Máté

borítókép: a jóbarát és szakmai példakép Léphaft Pál alkotása Szalai Attiláról

A művészet folyamatosan változik, új és új formái vannak. A karikatúra olasz szó, mely túlzást jelent, és már régóta létező festészeti műfaj. A művészeti kritikusok ismerik a két alapfogalmat, amely ezt a műfajt jellemezheti. Az egyik a humoros kép, amelyben nevetséges hatás érhető el a főbb jellemzők túlzásával és élesítésével, valamint a szokatlan művészeti technikák, asszimilációk és összehasonlítások használatával. A másik a grafika műfaja, amely szatirikus formában jelentős társadalmi, politikai, történelmi eseményeket húz vagy egy bizonyos típusú embert ír le. Ősi idők óta a karikatúrát nagyon hatékony módnak tekintik az ellenfél kinevetésére, hangsúlyozva hiányosságait. Emellett tükrözi a társadalom jelenlegi problémáit. Ismert tény, hogy Bonaparte Napóleon császár hevesen gyűlölte a francia karikatúrákat, amelyek egy hatalmas, háromszög alakú kalapban törpeként mutatják be. Az orosz hadsereg főparancsnoka, Mihail Kutuzov még egy különleges művészeti központ létrehozását is elrendelte, amely rajzokat készített, és gúnyolódott a korzikain.

A karikatúra az élet számos terét lefedi, így a sport világába is utat tört magának. A sporthataroknelkul.hu oldalán többször közöltünk az elmúlt hónapokban Szalai Attila vajdasági sportkarikaturista rajzaiból. Az elmúlt hetekben öt portréját válogatták be az idei Ezüstgerely díj legjobbjai közé, és állították ki a Magyar Olimpiai Múzeumban. Ez alkalomból úgy gondoltuk, felkeressük a szabadkai művészt, és egy részletes interjúban bemutatjuk olvasóinknak.

Mit jelent számodra a sportkarikatúra?

A műfaj iránt bennem még mindig rengeteg lelkesedés van. Úgy látom, hogy jelenleg, bár sok tehetséges rajzoló van, nincs hozzám hasonlóan sport iránt elkötelezett karikaturista. Számomra a portrék a legkedvesebbek. A mai napig a szívemet-lelkemet beleteszem egy-egy alkotásba, és teljes mértékig tudok azonosulni a karakterekkel, amikor lerajzolom őket. Másképp szerintem nem is lehet hiteles munkát végezni. A sportkarikatúra a mai világban kényes kérdés is lehet, hiszen fájdalmas pontokat is érinthet. Például egy nagyon jó karikatúrában le lehet rajzolni egy csapat vereségét, de a szurkolótábor nyilván nem fog örvendeni neki. És minél nagyobb ez a szurkolótábor, annál kérdésesebb, hogy az újság le meri-e közölni a karikatúrát.

Milyen a szakma hazai és külföldi megítélése?

A hazai, vagy jobban mondva magyar szakma jelenleg nagyon változatos, és teljesen más a szerkezete, mint például külföldön, ahol a nagy sportújságoknak mind vannak karikaturistáik. Nálunk nincs meg még ennek a kultúrája. Magyarországon a legtöbb jó karikaturista már közel áll a nyugdíjazáshoz vagy nyugdíjas, de határozottan sporttal foglalkozó még közöttük sem volt. Ehhez a műfajhoz nagyon nagy elkötelezettség kell, hogy legyen a sport iránt. Külföldön vannak nagyon híres sportkarikatúristák, ilyen például Stanley Cho, a Manchester United házi rajzolója, aki digitális illusztráció formájában különleges stílust alkotott meg. Most a digitális stílus éli az aranykorát, különféle applikációk is léteznek, melyek a fényképekből karikatúrákat készítenek, sőt a művészek is a digitális rajzolást pártolják. Meglehet, hogy az általam képviselt irányzat egy kicsit maradinak tűnik, de számomra ez sokkal értékesebb.

Milyen egy jó rajz?

A mondás szerint egy jó rajz ezer leírt szónál is többet tud kifejezni, hiszen egy pillanatban be tud mutatni nagyon sok mindent, meg tudja fogni egy esemény, egy történet hangulatát, el tudja kapni egy személy jellemét, személyiségét. Viszont abban az egy pillanatban, amelyet a rajz bemutat, benne kell lennie egy egész mérkőzésnek, koncertnek, eseménynek stb. Nem hiába szokták mondani, hogy egy jó cikknek ebben a műfajban két fontos összetevője van, a jó rajz és a jó cím. Ha ez megvan, akkor a tartalom csak másodlagos. Egy jó rajznak a másik titka, hogy aktuálisnak kell lennie, mert akkor „durran” nagyot. Vannak például olyan évfordulók, amelyekre tudok készülni egy-egy művel, de a sport terén is, ha van egy jelentős esemény, azt frissiben kell megrajzolni.

Hányan vagytok a Vajdaságban szakmabeliek?

Jelenleg hárman vagyunk. Léphaft Pál toronymagasan a legjobb közülünk, ő a ’70-es években a montreali fesztiválon már fiatalon is jelentős díjat nyert. A többi közt a vajdasági Magyar Szónak, a Magyar Nemzetnek és a Heti Válasznak dolgozott, viszont nem csak sporttal foglalkozik. A harmadik karikaturista pedig Pósa Károly, ő is nagyon tehetséges, de ő sem sportkarikaturista. Valójában az a szomorú, hogy amióta én intenzívebben foglalkozom karikatúrákkal, vagyis 1995 óta, huszonöt év alatt nem jelent meg egyetlenegy publikáló karikaturista sem a Délvidéken.

Hogyan kezdődött ez a szenvedély?

A saját történetem két fázisban zajlott le. Eredetileg agrármérnöknek tanultam, tehát teljesen más irányba indultam, de már fiatalon, a ’80-as években elkezdtem rajzolni. Akkoriban még a karikaturistáknak nem volt létjogosultságuk, nagyon nehéz volt bárhova is bekerülni és publikálni, hiszen ahol igény volt rá, ott már megvolt a saját emberük a lapoknak. A kezdetekben nemcsak sporttal foglalkoztam, hanem minden egyéb témával is, mert az embereket nem nagyon érdekelte a sport. Szerbiában például a politikával azonosították a karikatúrát. 1995-ben kezdtem újra rajzolni és publikálni a vajdasági Magyar Szó napilap Grimasz című mellékletében. Léphaft Pál felkarolt, és sokat segített, hogy bekerülhessenek a műveim a megfelelő helyekre. A Hét Napban külön rovatot kaptam, A karikaturista szemével címűt. Ide azt rajzoltam, amit akartam. 2003-ig bedolgoztam, majd felvettek, és azóta is ott dolgozom.

Mi volt az első rajzod?

Az első portréim egyike tizennégy éves koromban Szörényi Levente volt, aki a Fonográffal Vajdaságban koncertezett 1978-ban, és akkor alá is írta nekem a művemet. A mai napig a falamon őrzöm. Az első képem a ’90-es években a háborúról szólt. Egy kipöckölt katonai sisakot ábrázolt, alatta kukoricaszemekkel, melyekkel a békegalambot akarták becsalogatni a csapdába.

Hogyan alakult a karriered a szerb porondon?

Érdekes módon nemcsak Budapest, hanem Belgrád is messze van tőlem, vagy én vagyok messze tőlük. A belgrádi sportlapok mindig tartottak karikaturistát, de legtöbbször belső embert, így sosem kaptam felkérést, és rajzom sem jelent meg a szerb lapokban.

Honnan ered a sport iránti rajongás?

Fiatalkoromban szertornász voltam. Szabadkán a Partizanban edzettem tizenhat éves koromig. Az edzőm nem más volt, mint a ’72-beli müncheni olimpia jugoszláv ikonja, Zoran Ivanović. Ahogy bementünk az edzőterembe, a lépcsőfeljárat végén volt egy plakát, melyen rajta volt. Ez a kép nagy hatással volt rám. Negyven év után is emlékszem rá, nemrégiben megrajzoltam, és odaadtam neki. Végül nem lettem sportoló, de megfogott a sportnak a szellemisége. A sportnak fontos szerepe volt a gyermekkoromban, valamint a jugoszláv és a magyar sportsikerek is nagy hatással voltak rám, és a sport lépésről lépésre egyre nagyobb teret foglalt el az életemben. A másik hobbim a zene. Mindkettő nagyon erősen jelen van a művészetemben.

Hogyan alakult ki a stílusod? Milyen fajta művész vagy?

Én magamat teljes mértékben régi vágású művésznek tartom, a papír és a tus az alap, és azokat szeretem a legjobban. Persze az elmúlt tíz évben a digitális rajzok és a technika hatalmas lehetőségeket nyújtottak, nagyon sokat fejlődött a szakma, s én is szoktam digitális táblát és ceruzát használni, de még mindig a tus és az akvarell az, ami a legszebb és a legeredetibb rajzokat adja. Van olyan is, hogy az alapot tussal készítem el, és azt leszkennelem, majd digitálisan színezem. Ennek főleg nyomtatásban van nagy előnye, hiszen a digitális színek mindig ugyanazok maradnak, nem folyhatnak szét. Néhány éve azonban visszatértem a tusra és az akvarellre, mert sokkal jobb a vonalvezetés, és más érzést is ad az ezekkel való munka. Sokkal emberibb. Egy digitális nyomat a falon nem ugyanaz, mint egy eredeti, olyan, mint egy újságkivágás. Eredeti formában viszont emberibb, művészibb és időtállóbb. A figurának elsősorban a jellemét, a szellemét és a formáját kell elkapni. Ez adja az alapvázat, és természetesen ez a legnehezebb feladat, ezt nem lehet tanulni. Az a képesség, amellyel meg tudom fogni egy személy karakterét, jellemét, személyiségét, és ezt a rajzban ábrázolni tudom, egy velem született dolog. Ezt, illetve a csavaros látást nem lehet tanulni, ezért is nehéz karikaturistává válni. Az érzelmi töltet nagyon fontos, hiszen lényeges, hogy mennyire szeretem, ismerem, mennyire áll közel hozzám az, akit lerajzolok, hiszen akkor könnyebb azonosulni a személlyel, és elkapni azt a jellegzetességét, amelytől a rajz hiteles lesz. Ha ismeretlenül, minden érzelmi töltet vagy akár szimpátia nélkül, úgyszólván „erőből” kell lerajzolni valakit, az sokkal nehezebb, és a rajznak végül, ha jól is sikerül, nem lesz lelke. Ezek mellett a dolgok mellett a színezés már csak technikai résznek számít.

Hogyan változott meg a szakma az internet megjelenésével?

Az internet és a digitális világ mindent teljes mértékben megváltoztatott, de nagyrészt jó irányba, a minőség javára. A ’90-es években mindent fekete fehérben kellett megrajzolni, nem volt idő postázni a friss dolgokat, ezért a legtöbben faxon küldtük őket, ami szörnyű minőséget kölcsönzött a rajzoknak. Az is külön probléma volt, hogy nem lehetett bármilyen papírra rajzolni, csak faxpapírra, mely nagyon vékony. Majd később, amikor már létezett a szkenner, lehetett interneten küldeni a leszkennelt rajzokat, de még az is nagyon kezdetleges volt akkoriban, viszont már lehetett színesben rajzolni. Manapság már álomszinten működik az egész.

Ki vagy kik a legkedveltebb figurák, akiket a legtöbbször lerajzoltál?

A legtöbbször lerajzolt sportoló talán Ðoković volt. Ő mindig minden helyzetben tud új fordulatot hozni egy mérkőzésbe. A zenészek közül pedig Prince az, akit a legtöbbször lerajzoltam, ő egyszer még ki is twittelte az egyik rajzomat.

Hogyan látod a saját magad fejlődését az elmúlt huszonöt évben?

Az elmúlt huszonöt évben több mint ötezer rajzom jelent meg. Ebből négyezer a sajtóban, nyomtatott formában, majd a későbbiekben az interneten a többi. Ezeknek a rajzoknak az eredeti példányát mind megőriztem, sőt még az újságkivágások is megvannak. A könyvekben megjelent műveimet vagy az illusztrációkat nem is számolom ide. Őszintén szólva a mai napig nem értem, mit láttak az első rajzaimban. Ha visszanézem őket, akkor csodálkozom, menyire kezdetlegesek voltak. Ég és föld a különbség a maiakhoz képest, persze természetes, hogy az évek folyamán az ember stílusa csiszolódik és kifinomul. Most már a kevesebb néha több, így sokkal inkább a menőségre koncentrálok, mint a mennyiségre.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt huszonöt évből?

Egy hazai és egy külföldi sikert szeretnék kiemelni. 2006-tól másfél éven keresztül a Nemzeti Sportnak dolgozhattam. Ez egy igazi nagy sportbelépő volt. Több mint nyolcvan rajzom jelent meg, és érdekes módon, ha beszélgetek a volt kollégáimmal, a mai napig emlékeznek ezekre az alkotásokra. Az egykori főszerkesztőm azt mondta akkoriban, hogy a több mint százéves Nemzeti Sport történetében addig sosem fordult elő (de tudtommal azóta sem), hogy a Nemzeti Sport címlapjára egy karikatúra kerüljön. Nekem pedig három rajzom is címlapon volt. A Manchester Evening News kb. negyvenöt rajzomat jelentette meg. Ezeket én küldtem el, nem kaptam értük fizetséget, de számomra mindennél többet ért, hogy a rajzaim megjelentek egy olyan felületen, a United-szurkolók oldalán, amelynek több mint 5 millió követője van, és bizony a legtöbb rajzomra 40 és 46 000 közti lájkot kaptam. Számomra csodálatos érzés, hogy egy kertvárosi srác Vajdaságból megrajzolta a tutit az angoloknak az angol fociról.

Mi a helyzet a kiállításokkal?

Sokszor járok kiállításokra, legutóbb például Veszprémben lett volna egy, de a járvány miatt elmaradt. A legfrissebb, melyen közszemlére van téve öt portrém, az Ezüstgerely-kiállítás, az Olimpiai Sportmúzeumban a Papp László Aréna mellett. Néhány hete nyílt, és augusztus 16-áig voltak megtekinthetőek a műveim, melyeket az Ezüstgerely díjra küldtem. Az idén nem nyertem, de két éve második díjat kaptam. Nem is a győzelem a legfontosabb számomra, hanem hogy immár hatodik éve állítják ki a műveimet a legjobbak közt, és így Vajdaság is képviselteti magát, erre a térképre is felkerül, hiszen ott a helyünk.

Szalai Attila néhány válogatott rajza:

Grosics Gyula

Kocsis Sándor

Puskás Ferenc

Buzánszky Jenő

Albert Flórián