Visszakerültünk Európa futballtérképére

fotó: mlsz.hu

Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki amikor meglátta az idei Nemzetek Ligája csoportbeosztásunkat, nem sok esélyt adtam a válogatottnak, és csak abban reménykedett, hogy valahogy megússzuk a kiesést a B divízióból.

Nemhogy megúsztuk, hanem teljesen megérdemelt módon 11 ponttal megnyertük a csoportot az oroszok, szerbek és törökök előtt. Igaz, szükség volt ehhez a szerbek segítségére is, akik az utolsó mérkőzésen kikaparták nekünk a gesztenyét az oroszok elleni győzelmükkel, de szerencsére viszonozni tudtuk nekik a szívességet, és a mi győzelmünkkel megmentettük őket a kieséstől.

Ettől függetlenül a szerb segítség nem von le semmit a magyar válogatott értékéből és teljesítményéből, hiszen a legesélytelenebb, leggyengébben jegyzett csapatként és háttérbajnokságként megmutattuk, hogy nem szabad leírni minket. Mindezt úgy, hogy közben nem a Nemzetek Ligája volt az a sorozat, amelyre idő közben koncentrálnunk kellett, hanem azt csak “edzésként” és “ugródeszkaként” használtuk a jóval fontosabb Európa-bajnoki pótselejtezőkhöz, melyeket szintén sikerrel megvívtunk, és kijutottunk a részben saját szervezésű Európa-bajnokságra is.

Történt mindez a koronavírus okozta járvány évében, ahol minden a problémákról, a halasztott Európa-bajnokságról, megszorításokról, lezárásokról, üres stadionokról, a pozitív tesztek és karantén problémák miatt hiányzó játékosokról és szakmai stábról vagy az utazási problémákról szólt. Ilyen körülmények közt történt az, hogy a Ferencváros 25 év után a Bajnokok Ligájában szerepel, a magyar válogatott pedig sorozatban másodjára kijutott az Európa-bajnokságra.

De ha ez még nem lenne elég, akkor megnyerték a Nemzetek Ligája csoportját és felkerültek az európai elitbe. Sőt az immár hat találkozó óta veretlen magyar válogatott a csoportelsőségének köszönhetően egyúttal akár világbajnoki pótselejtezős helyhez is juthat. Ez persze csak a vb-selejtezők jövő novemberi zárásakor derül ki, viszont nagyon fontos lehet még a végelszámolásnál, hiszen Európa csak 13 csapatot delegálhat majd a katari világversenyre, így nem nehéz kiszámolni, hogy nem lesz egyszerű a kijutás egyenes ágon a harmadik kalapból, és még hasznos lehet egy hasonló mentőöv.

Le a kalappal úgy a válogatott játékosai, mint Marco Rossi szövetségi kapitány és a szakmai stáb előtt, de ugyanúgy minden olyan “háttérben” dolgozó magyar ember előtt, aki hozzájárult a magyar válogatott és a magyar futball évek óta tartó fejlődéséhez.

Természetesen a sikerek ellenére továbbra is még nagyon hosszú az az út, amit végig kell járnia a magyar futballnak, hogy visszanyerje régi megérdemelt helyét a világban, de végre elmondhatjuk, hogy elindultunk ezen az úton, sőt, egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Továbbra is tudnunk kell viszont a helyünk, mert ahogy Marco Rossi korábban  mondta, mi nem vagyunk az olasz válogatott, nem tudunk 30 világsztárból válogatni, nem tudunk úgy a pályára küldeni minden alkalommal egy kezdő tizenegyet, hogy az mindig ugyanolyan erősségű legyen, sőt akár a legtöbbször győzzön is, mint a spanyolok vagy a németek. Mi magyarok vagyunk, és egyelőre ennyit tudunk, ennyi az értékünk, de végre akarunk és foggal körömmel küzdünk, mindegy ki van a pályán.

A legfontosabb az volt, hogy magunknak be tudtuk bizonyítani, hogy igenis lehetséges. Nem csupán a száraz számadatok, játékosok értéke és rangsorolása, bajnokságok minősége és a nemzeti futballban keringő pénzösszegek a fontosak, hanem a labda kerek, és így az esélytelenebbekből is válhatnak esélyesek. A magyar válogatott legnagyobb idei erénye az volt, hogy megtanultak csapatban, egy emberként gondolkodni. Ez volt az a pont, amelyben jobbak voltunk végig az idei ellenfeleinknél. Minden csapatnak akikkel játszottunk az elmúlt félévben megvoltak a maga problémái és hullámvölgyei, mint ahogy nekünk is, de mi a többiekhez képest igazi csapatként tudtuk ezeket kezelni. Ezért volt az, hogy mindegy ki volt a pályán a magyar válogatottban, el tudta végezni a feladatát. Nem volt nagy érvágás, ha akár a legjobbjaink is hiányoztak, hiszen a “B” csapat is képes volt megverni a törököket. Nyilván minden mérkőzésnek volt egy-egy főszereplője, vagy kulcsszereplője, hiszen ha nem volt Gulácsi, ott volt Dibusz, ha nem volt Szalai vagy Nikolics, ott volt Könyves, ha nem volt Szoboszlai vagy Nego, ott volt Kalmár, ha nem volt Kalmár ott volt Sigér vagy Varga Kevin, és természetesen sorolhatnánk tovább, mert aki a pályára lépett az szívét lelkét kitette a magyar címerért. És ugyanez a szakmai stábra is igaz volt, mert nem estek kétségbe amikor vezér nélkül maradt a csapat, hiszen Marco Rossit jól helyettesítette Cosimo Inguscio, majd amikor ő is kidőlt, akkor a maga szerény és visszafogott stílusával az újonc Gera Zoltán is tökéletesen megállta a helyét. Maga Gera fogalmazta meg az egyik legszebben, hogy a siker kulcsa, “hogy tökéletesen együtt van a társaság és hatalmas szenvedéllyel és győzni akarással futballoznak”.

Ennél több pedig nem hiszem, hogy bármelyik szurkolónak is kéne, hiszen ki lehet kapni a jobbtól és emelt fővel is el lehet hagyni a pályát.

Már előre jelzem azt is, hogy nagyon sok kárörvendő ember várja majd az Európa-bajnokságot, akik alig várják, hogy lesajnálhassák a válogatottat és azt mondhassák, hogy “ugye megmondtam..”. Nem lesz egyszerű, hiszen a halálcsoportba kerültünk, és papíron nem sok esélyünk van a francia-német-portugál trióval szemben, de, mint mondtam, a labda kerek, és ameddig így játszunk, ahogy eddig, addig nem szégyen a jobb ellenféltől sem vereséget szenvedni.

Bethlen Gábor fejedelmünk szavaival élve: “Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” A magyar válogatott pedig eddig megtette azt, amit lehetett!