Határon túli lét sportolói szemmel

fotó: Szalai Attila vajdasági karikatúrista rajza

Gyermekkorom óta folyamatosan szembesülök a magyarságom okozta “identitásválsággal”. Erdélyi magyarként úgy nőttem fel idehaza, hogy a többségi románság mindig kinézett egy kicsit, hiszen mégiscsak magyar vagyok, viszont ami ennél is szomorúbb volt számomra, hogy az anyaországban is többször szembesültem a határontúliságom okozta megkülönböztetéssel, melynek adott esetben hangot is adtak emberek, a „románságomra” utalva. Pedig egyetlen bűnöm csak az, hogy az országhatár rossz oldalán születtem, illetve egy vesztes háború után száz éve úgy rajzolták meg a Kárpát medence határait, hogy azok a magyar nemzetet nyolc részre szakította.

A határon túli magyar meghasonult érzésével viszont nem én vagyok az egyedüli, a legtöbb hasonló helyzetben levő erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai magyar érezhette már ezt ha nem máskor, akkor 2004-ben, amikor a mélypontjára került mostoha helyzetünk. Szerencsére azóta nagyon sokminden változott, és nagyon sok seb begyógyulni látszik, viszont a mai napig érezhető Magyarországon egy részben gerjesztett, részben pedig a régi kommunista időkből beidegződött negatív hozzáállás a határon túli magyarok iránt. Hiába szűk ez a réteg, egy kosár alma közt egy rothadt is elég ahhoz, hogy kárt okozzon maga körül. Ennek a jelenségnek külön vetülete, hogy a már Magyarországra régebben vagy újan áttelepült határon túli magyarok egy része elfelejti, vagy el akarja felejteni, hogy honnan jött, mik a gyökerei, csak azért, nehogy véletlenül kinézzék, szájra vegyék, sőt egyes régebb óta (gondolok itt az állampolgárság alanyi jogon való megszerzése előtti időkre) kitelepedett határon túliak nehogy ellenségesen viszonyuljanak már a hasonló gyökerű magyarok iránt. Pedig ennek nem így kellene lennie, hiszen egy nemzet vagyunk.

A napokban olvastam egy interjút a képmás.hu oldalon, melyben a határon túli magyarság és az anyaország viszonyának egyik legmarkánsabb megfogalmazását találtam meg Rátgéber László kosárlabda mesteredző megfogalmazásában, aki azt mondta, hogy “a határon túli magyarság óriási kincse Magyarországnak, de ezt az értéket ki kell bányászni!”       

Rátgéber László élete és pályafutása kiváló példája annak, határon túli magyarként, hogyan illeszkedett be és építette fel magát odahaza a Vajdaságban, majd 1993-ban minekutána 26 esztendősen áttelepült Magyarországra, hogyan kezdte újra a nulláról és vezette sikerről sikerrel másfél évtizeden át a pécsi női kosárlabda csapatot, majd a férfi és női válogatott szövetségi kapitányaként is letette névjegyét, most pedig a saját kosárlabda akadémiájának útját egyengeti. És akkor nem beszéltünk még arról, hogy időközben megjárta Moszkvát és Isztambult is, és ő az egyetlen magyar edző aki, Euroliga trófeát szerzett.
Az említett interjú több résztből áll, melyek a fenti gondolatmenetemet támasztják alá, és egyben rávilágítanak Rátgéber László ezzel kapcsolatos helyzetére és szemléletére is.

“Én Újvidéken egy multinacionális közösségben nőttem fel, ahol nem a magyarság volt többségben, sőt. Magyarul csak a családban és az iskolában beszéltünk, egyébként olyan környezetben éltünk, ahol ezer gyerekből hárman voltunk magyarok. Az ember inkább általánosságban érezte azt, hogy ő egy kicsit más, egy kicsit meg van pecsételve. De én akkor is meg voltam pecsételve – sőt, talán még jobban is –, amikor átjöttem Magyarországra. Megkérdezték tőlem, hogy „Laci, te szerb vagy? Akkor hogyhogy beszélsz magyarul?” Akkoriban még Szeles Mónika is Monica Seles volt. A kilencvenes évek elején el kellett magyarázni, hogy vannak emberek, akik a trianoni határokon túl születtek, és igen, egy kicsit másképp beszélik ugyanezt a nyelvet. Más hangnemben, más szavakat használva, talán helytelenül is, amiért gyakran kinevettek.”

Arra a kérdésre, hogy mit hozott magával Pécsre, így felelt:

“Erre azt tudom mondani, hogy általánosságban mi, vajdasági magyarok sok jót hoztunk át abban az időben. Eladtuk az ingatlanjainkat, helyette itt vettünk, tehát vagyont hoztunk, és tudást is, ami szintén vagyon. Hiszen a nyolcvanas években mi beutazhattuk a világot a jugoszláv útlevelünkkel, más nyelveket beszéltünk, széles látókörűek voltunk. Magasabb szakmai, azaz sportkultúrából is érkeztem. Bő harminc év alatt persze itt is változtak a viszonyok, mára talán kezdik felismerni, hogy a határon túli magyarság óriási kincse Magyarországnak. De ezt az értéket ki kell bányászni! Nekem anno ki kellett harcolnom, érdemelnem a munkalehetőséget, a tiszteletet, az elismerést, ami előtte Jugoszláviában a válogatott segédedzőjeként már megvolt, de itt minden elölről kezdődött újra… A munkatársaim, a szurkolóim, a „hű katonáim” kedveltek meg először, de nyilván nem azért, mert vajdasági magyar vagyok, sokkal inkább a kosárlabdakultúrám miatt. Ez nem dicsekvés, és nem is siránkozás, hanem egy állapot.”

Miben változott még a magyarok gondolkodása az elmúlt bő harminc év alatt ön szerint?

„Még 2004 decemberében is volt egy népszavazás a kettős állampolgárságról, ami nagy pofont adott nekünk… Emlékszem, a nyolcvanas években – huszonéves voltam akkor – a kis határátkelőkre. Magyarországról nem nagyon lehetett külföldre utazni, de a szegediek le tudtak jönni Szabadkára. Mi Szabadkáról az ismerősöket törvényellenesen, nagy titokban vittük tovább Újvidékre. Emlékszem az ABBA-lemezekre meg a konyakra is, amikhez segítettünk hozzájutni, nem túlzás talán, hogy akkor Jugoszláviában mi sokkal jobban éltünk. És nyújtottuk a segítő kezünket, amikor és amiben tudtuk, mert átéreztük, hogy itt emberi igazságtalanságok történnek. Ehhez képest átélni 2004-ben, hogy hoppá, akkor mi jók voltunk, de most, hogy fordult a kocka, mert Magyarországon lett egy kicsivel jobb az élet, máris hátat fordítanak egyesek annak a kis határon túli közösségnek… Hát, nem volt egyszerű.”

Ez az elmúlt harminc év felénél történt. A második felében sikerült ezt a rossz élményt valamennyire felülírni?

„Reményeim szerint már elkezdtük élvezni azt, amit korábban talán kinevettünk, hogy valaki másképp beszél magyarul. Ha egy mexikói furcsán ejti az angolt, nem nevetik ki. Ha egy kárpátaljai vagy egy szatmári azt mondja, hogy „joó”, akkor ugye milyen „joó”, hogy így beszél! Ez hatalmas ajándék.

Nyilván én főleg a sporton keresztül látom, hogy egy erdélyi, székelyföldi, egy délvidéki, egy kárpátaljai, egy felvidéki, vagy akár egy soproni, debreceni, „szögedi” vagy pécsi magyar más és más mentalitással bír. Ez óriási gazdagság! Mindezt beépíteni a sportba hihetetlen érték, ezt kellene az élet más területein is kiaknázni.
Magyarok vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanabban az Istenben hiszünk, mégis különböző értékeink vannak. Nincs köztünk nagy kulturális különbség, de gazdagítjuk egymást. A sport pontosan azt mutatja meg, hogy a komplexusokat le kell rombolni, és a különböző értékekből olyan kohéziót lehet építeni, amely győzelemre vezet. Így tudjuk egymást jobbá tenni, és ez a fontos!”

Végül érdemes kiemelni, hogy Rátgéber László mennyire elismerően beszél Magyarországról és Pécsről, ami szintén azt az állításomat támasztja alá, hogy az átlag magyar ember gondolkozásával és viszonyulásával egyáltalán nincs baj, viszont a leírtak értelmében semmiképp sem szabad engedni azt, hogy az említett szűk réteg megmérgezze a közfelfogást.


Rátgéber László az egyetlen magyar tréner, aki Euroliga trófeát nyert

“Ha nincs Magyarország, Pécs és az itteni sikereim, akkor ma nem vagyok Euroliga-győztes edző.

Több és gazdagabb ember lettem sikerekben, élményekben attól, amit Pécstől és Magyarországtól kaptam. Remélem, ezzel nagyjából egyenértékű az, amit adni tudtam.
Éltem Moszkvában és Isztambulban is, de hazajöttem, mert szerettem volna, hogy a gyerekeim itt nőjenek fel. Azért is csináltuk meg Pécsett az akadémiát, mert itt képzelem el a jövőmet, még ha nem is romantikus sztori volt az elmúlt három évtized, sokkal inkább bányászmunka. Azért talán van egy kicsi „amerikai álom” is benne, ami azt üzeni: nem reménytelen idejönni. Aki a generációmból átjött, az nagy harc árán ugyan, de megtalálta a helyét. Talán ez a délvidékiek igazi erőssége: nagy harcosok vagyunk, erre tanított a sorsunk. És azoknak, akik harcolnak, akik el tudnak menni a falig, meglesz itt a helyük, hiszen Magyarország senkinek nem lép a fejére. De: a falig el kell menni…”

A teljes interjút ITT olvashatja el.