A szolgáló úriember csöndben távozott

fotó: szabadmagyarszo.com

Továbbra is nehéz szavakat találni Szabó Zoltán hirtelen halála miatt. A TSC vezetőedzője hétfő éjjel váratlanul és tragikus hirtelenséggel hunyt el a kamenicai klinikán. A hír az egész vajdasági, szerbiai és magyar labdarúgó közéletet sokkolta.

Az alábbi nekrológot Tőke János írta az szabadmagyarszo.com oldalán, melyet a SportHatárokNélkül.hu változatlanul közöl:

Nem jönnek a mondatok, nem jönnek a szavak. Ahogy Jug Stanojev, a Topolyai SC egyik legutóbbi igazolása mondta: „csak ülünk és hallgatunk.”

Pedig meg kellene szólalni, el kellene mondani azt, amit tudtunk Szabó Zoltánról. Az emberről, aki olyan erős pozitív kisugárzással rendelkezett, hogy erőt adott annak is, akinek épp egy vereséget kellett feldolgoznia.
Az, hogy a szerb klubok Szabó úrtól (gospodin Sabo) búcsúztak, sok mindent elárul a negyvenkilenc éves korában, tragikus hirtelenséggel elhunyt edzőről.

Az a kimértség, az a nyugalom, amivel Szabó egy-egy győzelem vagy vereség után nyilatkozott, tanítani való. Amikor sok góllal nyertek, akkor is a tényekről beszélt, mindig megemlítette, hogy azért ez a különbség nem felel meg a valódi erőviszonyoknak, és sose felejtett el sok szerencsét kívánni kollégájának a következő mérkőzésekre. Szerbül és magyarul is készségesen állt az újságírók rendelkezésére, és arról, hogy milyen ember is volt ő valójában, nagyon sokat elárul az, hogy amikor nem tudta felvenni a telefont, akkor amint volt szabad pár perce, azonnal jelentkezett.

Amikor csapata a bukaresti FCSB elleni Európa-liga mérkőzésen kettős emberhátrányban harmadszor egyenlített, már ő sem bírta türtőztetni magát: a fejéhez kapott, s látszott rajta, hogy azt kéri a segédjeitől, ugyan csípje már meg valaki, mert ez nem lehet igaz. Bizonyára ő is tudta, ha egy csapat az utolsó pillanatban áll fel vesztett állásból, az a legtöbb esetben megnyeri a tizenegyespárbajt. Szabó együttese háromszor (!) jött vissza a meccsbe, ennek ellenére a románok pazarul lőtték a tizenegyeseket, és továbbjutottak. És a sajtótájékoztatón még ekkor is nyugodt maradt, s közölte, reméli, ez a teljesítmény, függetlenül, hogy kiestek, erőt ad a csapatnak, mert hatalmasat küzdöttek, s bebizonyították, nincs lehetetlen.

Csendben tette a dolgát, szolgálta mindig azt a kis közösséget, amelynek a tagja volt. Tavaly az Inđija legyőzése után azt nyilatkozta, bízik benne, hogy a jó sorozat folytatódik, s a következő fordulóban is legkevesebb egy pontot szereznek. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mely együttes lesz a következő ellenfél, mert nem akartam elhinni, hogy nem tudja, ki ellen lépnek pályára hétvégén.
– Hogyne tudnám. A Partizannal játszunk.
– És kitart a kijelentése mellett?
– Természetesen. Majd rájön, hogy nem olyan ember vagyok, aki a hasára csap, és jó nagyokat mond.

A TSC az első percben gólt lőtt a Partizan szentélyében, a mérkőzés pedig 1:1-es döntetlennel ért véget, a topolyai csapat veretlenségi sorozata pedig folytatódott.

Hát, ilyen ember volt Szabó Zoltán, aki a sors kegyetlen fintora miatt nem élhette meg azt, hogy ott legyen az új topolyai stadion avatóján. Hogy emlékét majd egy utánpótlástorna, esetleg egy felnőtt csapatokat felvonultató rendezvény, az akadémia egyik pályája, vagy az új stadion valamelyik lelátója, helyisége őrzi-e majd, arról talán még korai beszélni. Már csak azért is, mert ő még bizonyára most is azon gondolkodik, melyik felállás lenne a legjobb az Inđija ellen…

Zoli, hagyjad, majd a Mirko felállítja a csapatot, te foglalkozz egy kicsit magaddal, ha valaki, hát te megérdemled.

Szabó Zoli, nyugodj békében.