A nagyváradi éremgyűjtő

Beszélgetés Magyari Imre Győzővel, aki 60 év alatt páratlan gyűjteményt tudhatott magáénak.

2020-12-02 13:26:17

Szerző: Tőkés Máté

fotó: Tőkés Máté

Magyari Imre Győző neve nem ismeretlen a nagyváradi sportkedvelők körében. Imi bácsi gyönyörű sportkarriert tudhat maga mögött, de nem ettől lett talán igazán híres, hanem ritka és egyedi éremgyűjteményéről, melyet évekig gondosan gyűjtött, majd végül nagy részét eladta a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának, hogy ha minden igaz a jövőben bárki megcsodálhassa a Puskás Aréna múzeumában.

Magyari Imre 1945. június 16-án született Nagyváradon. Gyerekként a szüleivel a nagyváradi „pionír" ház mellett lakott, ahol elkezdett ismerkedni az asztalitenisszel. Tehetségére 11-12 évesen Hegyesi Péter — a CSU Nagyvárad asztalitenisz csapatának akkori oszlopos tagja — figyelt fel, akinek köszönhetően elkezdett a CSU edzéseire járni. Első edzője Guttmann Tibi bácsi lett. A rengeteg edzés és a kemény munka eredménye először 1962-ben mutatkozott meg, amikor mindössze 17 évesen megyei bajnokságot nyert a felnőttek között. 1963-ban az országos ifjúsági bajnokság elődöntőjéig jutott, majd 1964-ben részt vette az Országos Szpartakiádon, amit saját bevallása szerint sportkarrierje legnagyobb élményének tart. 1965-ben a Mózes Károly posztlíceum orvosi műszerész szakán végzett, majd Nagybányán kapott munkát. Az asztaliteniszt profi szinten — többek között a munka miatt is — 1967-ben hagyta abba, ám így is ötszörös megyei bajnoknak mondhatja magát. Nagybányán rátalált egy második sportra is, hiszen itt kezdett el alpesi síelni. Annak ellenére, hogy a síelést csak hobbi szinten űzte, elmondhatja magáról, hogy három egykori olimpiai sípályán, Garmisch-Partenkirchenben, Calgaryban és Salt Lake Cityben is lesiklott. Imi bácsi a sportpályafutása mellett az egyik legnagyobb éremgyűjtővé vált az évek során. Előbb többfajta érmet is gyűjtött, majd a futballhoz kapcsolódó érmek gyűjtésébe kezdett. Legendás éremgyűjteménye, amely a legteljesebb és legnagyobb darabszámú az egész Kárpát-medencében, hamarosan a Puskás Arénában kerül végleges elhelyezésre.

A SportHatárokNélkül.hu megkereste Imi bácsit, aki nagy örömmel mesélt a különleges szenvedélyéről az olvasóknak.

Hogyan jött az éremgyűjtési szenvedélye?

Édesapám a vasgyárban dolgozott, és a sportosztály vezetőségi tagja volt.Tíz éves lehettem, amikor megkaptam tőle az első jelvényemet, mely egy nagyváradi Vasas Sport Club jelvény volt. Első látásra beleszerettem, és elhatároztam, hogy egy nem elég, minél többet szeretnék. Akkoriban nem volt annyira nehéz jelvényeket találni az újonnan kialakult hobbymhoz, hiszen minden kis csapatnak, sportklubnak voltak jelvényei. Az éremgyűjtésnek és az érmeknek már a századelő után komoly kultusza alakult ki, sokszor egy-egy rangosabb meccs is elég volt, hogy plakettel, vagy éremmel örökítsék meg, nembeszélve az Európában folyamatosan kialakuló és elterjedő sportszövetségekről. Az érem és címerek a 20. század első felében presztízsként szolgáltak a sportcsapatok és szövetségek számára. Ettől fogva igazi műalkotásokat gyártottak. A sport és a sportolók által hozott nemzeti dicsőség a kommunizmus számára is fontos volt, ezért átvették ezt a szokást. Aradon az Aradeanca gyár illetve egy másik gyár Bukarestben készítette a jelvényeket és érmeket Románia szerte. Édesapám révén a sportszakosztálytól sikerült szerezzek több érmet, melyek gyűjtése igazi szenvedéllyé alakult az évek során.

Ritka és egyedülálló darabok az Imi bácsi gyűjteményéből

Miket gyűjtött? Bármi belefért, csak sporttal kapcsolatos érem legyen?

Eleinte természetesen a kezdeti hévtől megszállva mindent gyűjtöttem, legyen az sporttal kapcsolatos érem, plakett, címer, kitűző vagy jelvény. Aztán rájöttem, hogy mindent nem lehet kigyűjteni, ezért ráálltam kifejezetten a magyar és a román futball tematikára, illetve sportolói múltam révén az asztaliteniszre és az alpesi sportokra. Az első helyen viszont mindig a foci volt.

Nagyváradiként az egykori legendás városi csapat, a NAC címerei is előkelő helyet foglaltak el Imi bácsi gyűjteményében

Nem szúrt ez szemet a legsötétebb román kommunista diktatúra idején?

Bizony, nem volt egyszerű, nagyrészt titokban kellett tartsam, de legalábbis nem kérkedhettem vele, hiszen a hatalom mindig nagyon kényes volt úgy a piros-fehér-zöld színekre, mint a magyar koronára és címerre. Természetesen tudtak róla, de talán azzal sikerült egy kicsit ellensúlyoznom, hogy mégiscsak sport témáról volt szó, és ugyanúgy nagyon nagy román gyűjteményem is volt, köztük a román királyi időszakból is ritka darabok. Szerencsére a belső félelmen kívül sosem okozott különösebb problémát.

Ritka és egyedülálló darabok az Imi bácsi gyűjteményéből

Milyen volt az ön fiatal korában éremgyűjtőnek lenni?

Össze sem lehet hasonlítani a mai technika és modern kor adta lehetőségekkel. Nem volt olyan, mint ma, hogy keresek valamit, beütöm az internetes keresőbe, és rögtön kapcsolatot tudok teremteni egy másik gyűjtővel. Kutatni és levelezni kellett, folyamatosan érdeklődni minden után. Van egy kopott aktatáskám, azzal bejártam egész Európát, mindenféle börzéken jártam, és csereberéltem. A legnagyobb európai plakett és érembörze Prágában van, évente kétszer, azokra amikor csak tehettem elutaztam egy Nicu Platon nevű Brailai gyűjtő kollegával. Ugyanígy a FIFA is szervez a világbajnokságok előtt egy éremgyűjtő összejövetelt, amire 98-ban engem is meghívtak Saint Etienbe. Ott is több ritka éremhez jutottam.

Ritka és egyedülálló darabok az Imi bácsi gyűjteményéből

Mi változott a legjobban az elmúlt években, évtizedekben az éremgyűjtésben?

Az előbb említett technikai könnyítéseken és információ áradaton kívül azt kell mondjam, hogy leginkább az érem és címer fogalma változott meg. Sajnos elvesztette a műfaj a 80-as évek után a lelkét. Addig az érmek, címerek, plakettek ékszerként készültek, komoly művészeti értéket képviselve. Olyan neves cégek készítették a legszebb darabokat, mint például a Jarovschek vagy a Berám cégek. Akkor még nem is volt ez elterjedve igazán Európán kívül. Ma mindent szinte már Kína gyárt futószalagon, semmilyen értéken nem adva a műfajhoz.

a gyűjtemény legbecsesebb darabja, középen az 1901-ben megalakult MLSZ címer

Nagyon ritka és értékes, mondhatni a Kárpát medencében egyedülálló gyűjtemények egyikét sikerült összegyűjtenie. Mi lett a gyűjtemények sorsa?

Több egyedi gyűjteményem is volt, de a legfontosabb a magyar és a román futballtörténetre vonatkozó gyűjteményem. Idővel sajnos az élet szükségletei felülírták a gyűjtési vágyamat és le kellett mondjak a legtöbb összegyűjtött ereklyéről. Csak a román gyűjtemény 1500 darabot tartalmazott, melyet végül a litván labdarúgó Szövetség elnökének adtam el.

Az Európai Labdarúgó Szövetségek háború előtti gyűjteményét egy svájci gyűjtő vásárolta meg.

A magyar gyűjtemény volt a szívemnek a legfontosabb, azt nem akartam akárkinek eladni, mégis 60 év és egy élet munkája volt benne. 2000 darabot tartalmazott, mely nemcsak a magyar labdarúgás történetét, hanem a történelmi nagy Magyarország sportéletének a történelmét is felsorakoztatta, Trencséntől Udvarhelyig, Ungvártól Újvidékig, vagy Kassától Szabadkáig. Olyan ritka darabok voltak benne, mint az MLSZ jelvény, melyet Bodola Gyula a 38-as VB-n a magyar csapattól kapott, vagy az 1934-es olasz VB magyar címere, vagy érdemes megemlíteni, hogy csak FTC címerből 47 darab volt a birtokomban, és még nem beszéltem a gyűjteményem legbecsesebb darabjáról, az 1901-ben megalakult MLSZ bronz címeréről.

Hogy mindenképp jó kezekbe kerüljön, egy időben próbálkoztam kapcsolatba kerülni az MLSZ-el, majd végül úgy alakult, hogy egy nagyváradi Partium FC sportbálon megismerkedtem Szöllősi György mostani futballnagykövettel, aki kapcsolatba hozott a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiával, és így szerencsére a gyűjteményem a legjobb helyek egyikére került, ígéretük szerint hamarosan ki lesz állítva a Puskás Aréna múzeumában.