"A mai világban hasonló körülmények közt sosem lett volna belőlem focista"

borítókép: Kulcsár Sándor a Bihar FC színeiben a resicai Gloria ellen rúg gólt 1987-ben

A  nagyváradi labdarúgásnak nagyon sok meghatározó és emblematikus játékosa volt. Kétségkívül ide sorolható Kulcsár Sándor, aki az az utóbbi évtizedek egyik ilyen játékosa, és talán ő az, aki a legtöbbre vitte úgy, hogy csak Romániában és Magyarországon játszott, és anélkül, hogy válogatott játékos lett volna. A Román első osztályú bajnokságból nincsenek adatok, de a Magyar első és másod osztályban 292-szer lépett pályára és összesen 124 gólt szerzett, olyan korszakos csapatok tagjaként, mint a Békéscsaba és Diósgyőr, vagy akár a Ferencváros. Sokan a mai napig emlékeznek a híres Váczi Zoltán-Kulcsár Sándor-Szarvas János csatársorra, vagy akár Egressy-Kulcsár párosra.

„Kuli” a visszavonulása óta Nagyváradon él családjával, és az idő bár eltelt, a kor mégsem látszik meg rajta, sőt a mai napig jó barátságban van a labdával. Gyakran szoktunk együtt focizni kispályán, és innen jött az ötlet, hogy jó lenne visszaidézni ennek a gyönyörű és sikeres futballkarriernek a főbb állomásait és érdekességeit.

A SportHatárokNélkül.hu oldala egy három részes mélyinterjút készített Kulcsár Sándorral, melyet kérjük fogadjanak szeretettel:     

A kezdetek:


Kulcsár Sándor 1987-ben 22 évesen a Bihar FC mezében

Tíz évesen kerültem kapcsolatba a labdarúgással. A családunk Szilágyperecsenyből Nagyváradra költözött, egy utcába a Bodola Gyula stadionnal. Akkoriban még komoly labdarúgás volt Nagyváradon, a város egykori csapata a Bihar FC az első osztályban játszott. A hazai mérkőzések mindig teltházasak voltak, és egészen a lakásunkig elhallatszott a szurkolók öröme vagy bánata. A bátyámmal együtt elmentünk az egyik mérkőzésre. Kisgyermekként nekem az a hangulat jelentette a mennyországot. Akkor és ott, ezt a hangulatot látva és megtapasztalva elhatároztam, hogy futballista leszek. A bátyámmal titokban jártunk edzésekre és a csapatunk meccseire is. Baptista családból származok, és a szüleim nem vették volna jó néven, ha megtudják, hogy focizni járunk. Két évig tudtuk titokban tartani, egyrészt azért, mert mivel heten vagyunk testvérek, megoszlott a figyelem otthon. Másrészt a meccsek mindig vasárnap voltak az istentisztelettel egy időpontban, mi pedig titokban ellógtunk, 10-11 közt volt a meccs, majd az istentisztelet vége előtt visszatértünk a templomba. Azt is hozzá kell tennem, hogy a mai világban hasonló körülmények közt sosem lett volna belőlem focista. Akkoriban az öltözőben volt egy nagy kosár, abból mindannyian kiválasztottuk a ránk jó felszerelést, és semmibe sem került az egész. Sokat számított nagyon.

Az évek során végigjártam a szamárlétrát. A Bihar FC ifi csapata után a sportiskolában folytattam a tanulmányaimat és 14-18 éves koromig a sportiskola korosztályos ifjúsági csapataiban játszottam. Nagyon színvonalas volt a Junior Republicani elnevezésű bajnokság, mi régió szerint Kolozs, Beszterce, Nagybánya és Szatmár régió csapataival voltunk egy csoportban. A legjobb eredményem 67 gól volt egy bajnokság alatt.  Manapság könnyebben felfigyelnének egy ilyen kvalitású fiatalra, de régen nem volt ennyi játékos megfigyelő és pénz a fociban, és nem is éltek meg annyian belőle, mint manapság. Akkoriban nagyon ki kellett tűnni, vagy pedig nagyon jó kapcsolatokkal kellett rendelkezni.

Úton a siker felé

A Sportiskolából a Bihar FC-hez kerültem, majd kölcsönbe a Voinţa-hoz, ahol fél év alatt 14 gólt rúgtam. Innen a szezon másik felére az Înfrăţirea-hoz adtak kölcsön, majd egy év után visszakerültem a Bihar FC-hez. A csapat a másodosztályban szerepelt. Akkoriban három széria volt, mindegyikben 18 csapat. Az 1987/88-as szezonban felkerültünk az első osztályba. Én 29 góllal zártam ezt a szezont, mellyel a három széria gólkirálya lettem. Ennek hatására megkerestek a bukaresti Victoria csapatától, mely a Dinamónak volt végülis a második csapata. Itt vezettek le a Dinamo játékosok, vagy játszottak azok, akik még nem fértek be a Dinamóba. Innen csak egy lépés volt a Dinamo vagy akár a válogatott. Mindkét csapat a titkosszolgálat, a Securitate csapata volt. Természetesen, amikor megkerestek, tudtam, hogy ez nem pusztán megkeresés, hanem nincs más választásom, kötelező volt elfogadni. A rendőrség alkalmazottja lettem, és amikor odakerültem az alkalmazásomért felelős tiszt elé, az csak fogta a fejét, hogy ilyen névvel hogyan alkalmazzon engem.


A Dinamo Victoria csapata 1988 nyarán. Kulcsár Sándor balról a második az ülő játékosok közt. Érdekesség, hogy mögötte balról az első játékos Székely Ernő, akinek a nevét a hatalom Dan Danielre változtatta.

1988-tól másfél évig, a forradalomig játszottam a Victoriánál. Az első évben 12 góllal az első osztály legjobb újonca címet kaptam. Jól ment a játék, mindig a harmadik helyen álltunk. Két nagy riválisunk volt, a Steaua, akiket nem tudtunk, illetve a Dinamo, akiket nem volt szabad megverjünk.
A második év felénél jött a forradalom, mely után megszűntek a Ceauşescuhoz vagy a személyéhez közel álló csapatok, mint a Flacărea, Scorniceşti és mi.  Ez némi bonyodalmat okozott, mert bár ajánlataim lettek volna, de nem úgy volt, mint manapság, hogy szabadon igazolható játékossá válhattam volna, hanem automatikusan visszakerültem a korábbi együttesemhez a Bihar FC-hez. 1992 nyaráig játszottam Nagyváradon, 91-ben kiestünk az első osztályból, és utána a másodosztályban folytattuk. Ekkor éreztem, hogy most már tényleg lépni kell.

Ekkor kezdődött Békéscsabával a magyarországi kaland. Hogyan emlékszel vissza az ott eltöltött időszakra?

A Békéscsaba Előre FC akkor került az NB1-be. Volt egy szalontai üzletember ismerősöm, aki beajánlott. Nagyon nehezen engedtek el Nagyváradról, de nem hagytam magam, és megmondtam az elnöknek, ha enged, ha nem, én többet nem játszom náluk, inkább abbahagyom a focit. Természetesen nem volt ilyen tervem, de végül csak létrejött az átigazolás 1992-ben.  A dolog érdekessége, hogy akkoriban a két volt kommunista ország nem pénzzel fizetett egymás közt, hanem áruban és termékben. Az én átigazolási díjamat is tévékkel, és élelmiszerekkel fizettek ki a Bihar FC-nek. 


Gólöröm a szatmári Olimpia csapata ellen a Bihar FC-vel játszott meccsen 1988-ban.

Nagyon szép éveket töltöttem Békéscsabán. Már az első ott töltött szezonomban 5. helyezést értünk el, de a java csak ezután következett. A csapat történelmének legjobb eredményét értük el a 93/94-es szezonban, amikor a harmadik helyen végeztünk, úgy, hogy végig esélyünk lett volna a bajnokságot megnyerni. 10 fordulón keresztül az első helyen álltunk, és csak az utolsó 3 fordulóban csúsztunk le, úgy, hogy az egész szezont egy 16 fős nagyon rövidnek számító kerettel játszottuk le.  Nemrég volt ennek a csodálatos eredménynek a 25. évfordulója, melyre engem is meghívott a csapat.
A harmadik évemben még jól ment a játék, de utána a 95/96-os szezonban nagyon meggyengültünk. Heten igazoltak el Győrbe, főleg a helyi játékosok. Sajnos ezzel megváltoztak az erőviszonyok. Ezt követően az ötödik évemben már a kiesés ellen küzdöttünk, amit szerencsére akkor még sikerült elkerülni.
 
Végül Vác lett a bajnok, és mindenki meg volt győződve Békéscsabán, hogy az MLSZ szándékosan nem engedett titeket nyerni. Mit gondolsz erről?

Ez sajnos a tiszta valóság, végig nyomtak minket. Úgy kaptunk ki három fordulóval a vége előtt, hogy az ellenfél csatára beleütött kézzel a labdába a tizenhatosunkon belül, és ellenünk ítéltek tizenegyest. Ennek a meccsnek köszönhetően lett bajnok Vác, két fordulóval a vége előtt. Az MLSZ-nek nem volt érdeke, hogy egy vidéki csapatot engedjen bajnokságot nyerni. Az ő logikájuk szerint az ilyen csapatok mögött hosszú távon nincs sem érdek, sem anyagi forrás, és nem tudják tartani a színvonalat, és szétesik a csapat. Ebben igazuk is volt, hiszen az ötödik ott töltött évemben be is következett, elfogyott a pénz, eligazoltak a legjobb játékosok, és a kiesés ellen harcoltunk végig.

Mi volt Pásztor József edzői titka?

Pásztor József még simán játszhatott volna, amikor edző lett. 38-39 éves lehetett, amikor én odakerültem. Mindig beállt edzéseken, sőt még edzőmeccseken is játszott. Középpályás volt, nagyon jól átlátta a játékot. Úgy építette fel a csapatot, hogy én egyedüli éket játszottam, a többiek a második hullámból futottak be a szabad területekre. A széleken megtalálta a megfelelő embereket, akik be tudták szaladni az egész pályát, és nagyon jól tudtunk kontrázni. A legnagyobb érdeme szerintem az volt, hogy helyi játékos volt annak idején, és így amikor edző lett, tudta mit jelent a csapat a városnak. Nagyon kellemes, családias hangulatot teremtett. Edzések után mindig közös összetartásokat szervezett, megünnepeltük a születésnapokat, sőt mérkőzések után mindig közös vacsorákat szervezett a feleségek részvételével. Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád. Megtanultunk küzdeni egymásért.


A bajnoki bronzérmes békéscsabai csapat

Volt egy pillanat, amikor szinte mindenki bajuszos volt a csapatban.

Bizony, a Békéscsabaiak egy időben bajuszt hordtak, főleg a védelemben mindenki. Amolyan helyi szokás volt ez. Persze nem volt kötelező, de a helyi játékosoknak stílusjegyévé vált. De nem hiszem, hogy meg kell ezen lepődni, manapság például egyre nagyobb divat a szakáll a focisták körében.

Egyik legemlékezetesebb mérkőzésedet Békéscsabán játszottad a Fradi ellen, és 5-2-re vertétek az FTC-t! Bár gólt nem rúgtál, de végig nagyon jól játszottál.

Büszkén mondhatom, hogy akkoriban a Fradi kikapni járt hozzánk Békéscsabára. Játszottunk ellenük 1-0-t és 3-1-et is, de ez volt a csúcs. Sosem felejtem Knézi Jenő szavait, hogy „bármennyire is hihetetlen, ez az eredmény a Ferencvárosra nézve hízelgő”. Az első gólt 11-esből rúgtuk, melyet én harcoltam ki. Aztán jött a henger. A Fradi ellen mindig jól játszottam, nagyon motivált a kihívás.

Cikkünk hamarosan folytatódik Kulcsár Sándor Diósgyőrben és Ferencvárosban eltöltött időszakával.

Képenyag: Kulcsár Sándor személyes archívuma