“Diósgyőrnek volt a legmeghatóbb és a legfelbizsergetőbb szurkolótábora.”

Kulcsár Sándor az akkoriban mindig teltházas régi diósgyőri stadionban

A SportHatárokNélkül.hu megkereste Nagyváradon Kulcsár Sándort, a 90-es évek magyar futballjának ikonikus labdarúgóját, akivel egy háromrészes exkluzív mélyinterjút készítettünk. Az előző két részben végigvettük Kulcsár Sándor pályafutását, annak kezdeteit gyerekkorától ifi koráig, a Bihar FC-n és Victoria Bukaresten keresztül az NB1-be való igazolásáig. Bemutattuk a Békéscsabán, Diósgyőrben majd a Ferencvárosban töltött időszakot.

Interjúsorozatunk következő és egyben utolsó részében Kuli a levezető évekről, a Honvédról, a Siófokról, Nyíregyházáról illetve ismét Diósgyőrről majd Bőcsről mesél. Emellett szóba került a válogatott és a magyar illetve román futball jelenlegi helyzete.

Hogyan alakult a Fradi után, ha szabad úgy fogalmaznom, hogy a levezetés.

Végül tényleg levezetés volt az azt követő időszak, de nem azért, mert annak kellett volna lennie, hanem mert egy sérülés miatt úgy alakult, hogy abba kellett hagyjam.

Valójából nem szívesen akartam elmenni Pestről, mivel már berendezkedtünk a családommal. Emellett Nagyváradtól se nagyon szerettem volna messzebb kerülni, de a korábbi csapataimhoz nem tudtam már visszatérni, hiszen a Diósgyőr csődbe ment, NB2-be pedig nem akartam visszatérni Békéscsabára. Szerencsére megkeresett a Honvéd edzője, Reszeli Soós István, velük voltam a téli felkészülésben, edzőtáborban, de valahogy nem igazán sikerült szerződést aláírnunk. Mindig halogatták. Ennek ellenére edzőmérkőzéseket játszottam velük, gólokat rúgtam, még az akkoriban fiatal, 18 éves Torghelle Sanyit is a kispadra szorítottam ez idő alatt. Mindeközben megkeresett a Siófok tulaja is, aki meg akarta menteni a csapatot a kieséstől. Jó szerződést és ajánlatot kínált, de nem igazán akartam elmenni a fővárosból. Ennek ellenére folyton keresett, és szinte könyörgött, hogy menjek hozzájuk. Egy hétfői nap volt az utolsó átigazolási nap. Szombaton még edzőmeccset játszottunk a Honvéddal, ahol gólokat rúgtam. Mérkőzés után hívattak az irodába, hogy írjuk alá a szerződést. 6-7 hasonló helyzetű játékos várakozott előttem, én pedig siettem haza Nagyváradra.

Mivel nem akartam kivárni a sort, megkértem a titkárnőt, hogy jöhessek hétfő reggel fél 8-kor. Elindultam hazafele, és megint hívott a Siófok tulajdonosa. Végül beadtam neki a derekam. Úgy voltam vele, mint amikor két lány közül kell választani, az egyik szebb és kívánatosabb, de közömbös, míg a másik nagyon szeretne téged, és mindent megtenne érted. Ez volt a döntő tényező. Így kerültem Siófokra fél évet, mivel végül a 3-4. forduló után kiderült, hogy csak kiesünk az NB1-ből. Nem rajtam múlt, én fél év alatt 8 gólt rúgtam.

Hogyan alakult a folytatás?

Nem akartam semmiképp másodosztályban játszani. Végül Nyíregyházára hívtak, ami jó volt, mert Debrecen után ez volt a legközelebb Nagyváradhoz. Sajnos nem jött be. Pechünkre akkor alakították át az NB1-et 16 csapatról 12 csapatosra. Mindenki egy mérkőzést játszott mindenkivel az átalakítás végett, és a leggyengébb 4 csapat kiesett másodosztályba, ahonnan viszont a szezon végén meg vissza lehetett jutni. Így jártunk mi is. Hazai pályán fogadtuk a legerősebb csapatokat, és idegenben játszottunk a verhetőekkel. Kiestünk a szezon felénél, és nem is sikerült visszajussunk.

Újból megkerestek a diósgyőriek, hogy újra szeretnék építeni a csapatot, és vissza akarnak jutni NB2-ből az első osztályba. Mint mondtam, nem igazán vágytam másod osztályba, de mivel az egykori szeretett csapatomról volt szó, illetve nemcsak a focista karrieremről beszéltek, hanem az utána levő időszakra is szerepet szántak nekem, ezért visszatértem hozzájuk. Sajnos nem indult jól a dolog, mivel az alapozás közben talpcsonttörést szenvedtem. Egy hónap gipsz után felépültem, és be is hoztam a lemaradásom. Az első bajnoki meccsemen már gólt is rúgtam. A következő meccsen már kezdő voltam, ám a második félidő ötödik percében, felugrottam fejelni, és ahogy földre érkeztem, ugyanott eltört a talpcsontom. Nagyon el voltam keseredve. A következő mérkőzésen 2-2-t játszott a csapat, és az edző lemondott. A vezetőség felajánlotta nekem a vezetőedzői szerepkört. Sérülten bár, de elvállaltam. Hat forduló volt hátra, amiből négyet megnyertünk, játszottunk egy döntetlent, és egyszer kikaptunk, pechünkre attól az egy csapattól, az egriektől, akit kötelező lett volna megverjünk. Azt is hozzátenném, hogy volt egy kis ellenszél, mert Puhl Sándor a bírók szövetségének elnöke egri származású volt, így szerintem nyomtak minket. Két perc alatt két sárgával kiállították a legjobb játékosunkat, és 75 percig emberhátrányban játszottunk. Az utolsó két fordulóban egy 5-0-ás, és egy 6-0-ás győzelmet arattunk, ami fellelkesített a következő idényre.

A nyári szünetben a Miskolc melletti Bőcs csapata átvette a Diósgyőr helyét az NB2-ben, és magukhoz vettek engem is edzőnek. Időközben felépültem, és mint játékos edző folytattam a munkám. Megtaláltam az utam, és igazi többletet tudtam adni a csapatnak. Az első szezonban 3-4. helyen végeztünk, a másodikban pedig 6. helyen. Két szép év után a 2002/2003 szezon végén közölték, hogy nincsenek már másodosztályú ambícióik, és vissza szeretnének térni a negyedik osztályba. Én mindig többet akartam elérni az életben, így ez a szint már nem motivált, hogy maradjak, bármennyire is szerették volna.  Volt még több alacsonyabb szintű felkérésem, de már nem vonzott, hogy lejjebb adjam.

Ez lett a karrierem vége. Visszatértem Nagyváradra, és vállalkozó lettem. Utóbb kiderült, hogy jól döntöttem.

Visszatérnél a kispadra, ha úgy adódna az élet?

Voltak rövid visszatéréseim az elmúlt években. 2010-ben volt egy rövid visszatérésem, Ovi Lazăr-ral megmentettük a nagyváradi Bihar FC-t a másodosztályból való kieséstől. (ennek ellenére sajnos a későbbiekben a csapat csődbe ment és meg is szűnt- szerk).

Egy másik nagy lehetőségem is volt, hogy visszatérjek Diósgyőrbe. Tóth Lacit én vittem annak idején Bőcsre pályaedzőnek. Ő az évek során tovább képezte magát és megszerezte a Pro Licenc képesítést. Idővel ő lett a Diósgyőr sportigazgatója.  2010 novemberében megkerestek a csapattól, hogy térjek vissza és vállaljam el a szakmai rész kidolgozását. Az én B licencem kevés lett volna ehhez, de ezt adta volna névlegesen Tóth Laci. Sajnos rosszkor ért a felkérés, épp költözés közben kapott, a családom már nem jött volna velem, én pedig nélkülük nem akartam menni sehova.

Őszintén szólva most sem tartom lezártnak a visszatérésem, de már nem ilyen formában szeretnék tevékenykedni. Én a gyermekcsapatokkal való foglalkozásban látok fantáziát, és ezen belül is az egyéni képzésben. Szerintem ez jelenleg a magyar és román foci legnagyobb hiányossága. Nagyon sok gyermekcsapat alakult más-más célból. Nagyon sokan szeretik magukat akár “akadémiának” is nevezni, de valójában szinte egy játékost sem “termelnek ki”, annak ellenére, hogy nagyon sok a tehetséges gyermek, akik végül elvesződnek. Egyéni és személyre szabott képzés nélkül ez nem fog működni. Szoktam 13-14 éves gyermekek mérkőzésére járni, és nagyon sok hiányosságot látok. Nem jó a rendszer. Nagyon rossz a gyerekek technikai nevelése és képesítése. Könyvből nagyon sok mindent meg lehet tanulni, de a gyakorlatba ültetéshez a megfelelő tapasztalat elengedhetetlen. Ezen a területen talán lenne kedvem folytatni az edzői pályafutásom.


Ha a kispadra nem is, de a pályára azért rendszeresen visszatér és megcsillogtatja tehetségét
fotó: Tőkés Máté

Mi a helyzet külfölddel? Sosem voltak ajánlataid? Ha igen, akkor mi tartott vissza?

Természetesen voltak ajánlataim, de sosem tudtam élni velük. Az egyik legkomolyabb ajánlatom, akkor volt, amikor Békéscsabára kerültem. Volt egy kupameccsünk, kikaptunk 3-1-re Váctól, majd otthon 2-0-ra vertük őket és továbbjutottunk. Nagyon jó meccset játszottam. A Békéscsaba szponzora, egy német vállalkozó tett egy ajánlatot, hogy menjek Németországba. Akkor én kölcsönjátékosként szerepeltem Békéscsabán, hiszen a Bihar FC csak kölcsönbe adott. Volt egy kitétel a szerződésemben, hogy ha továbbadnak, akkor az értem járó összeg 70 százaléka a váradiaké lesz, így pedig Békéscsabának már nem érte meg, hogy továbbadjon. Én nem tudtam a részletekről csak ennyit.

Tudni kell, hogy a 90-es években más világ volt, nem voltak játékos ügynökök, a klub a klubot kereste meg direktbe, és ha nem jött össze az üzlet, sokszor nem is jelezték a játékosok felé. Az ajánlatok sokszor el sem jutottak hozzánk. Ugyanígy tudom, hogy Győr egyszer nagyon akart vinni, de a klub nem engedett. Akkoriban a játékosoknak nem volt beleszólása, ha meg is egyeztünk volna, minden a klubon múlt.

Mi a helyzet a válogatottal? Volt valaha szó róla, hogy román vagy magyar válogatott legyél?

Román válogatottnak nagyon nehéz lett volna lenni akkoriban, ugyanis az én fénykoromban a román válogatott az aranykorát élte. Minden csatár otthon játszott, valójában még a bő keret közelébe is nehéz lett volna kerülni.

Magyarországon volt szó a honosításomról, de nem akartam, mivel volt egy államosított lakás otthon a nevemen, melyet ezáltal elvesztettem volna. Sajnos ez az igazság, pedig biztos bekerültem volna a magyar válogatottba. Hogy bánom-e? Szakmai szemmel nézve és lelki okokból is természetesen igen. Azokban az években olyan gyenge volt a magyar válogatott, hogy tudok példákat, hogy az adott hétvégi fordulóban mutatott teljesítmény alapján hívtak be játékosokat. Meggyőződésem, hogy bekerültem volna, sőt egyszer egy Újpest elleni mérkőzésen sérült voltam, és a tribünön ültem, ahol maga Szepesi György akkori MLSZ elnök kérdezett rá, hogy nem szeretnék-e magyar állampolgárságot kérni, mert akkor biztosan válogatott játékos lehetnek.

Hogyan látod a jelenlegi magyar és román foci közti különbséget? 

A mi időnkben a román foci lényegesen jobb volt.  Amikor én Magyarországra mentem játszani, akkor azt is mondhatom, hogy egy visszalépés volt sportszakmai szempontból, de sajnos otthon nem lehetett megélni belőle. A Békéscsaba játékosaként hússzor annyit kerestem, mint otthon Nagyváradon.

Az utóbbi években viszont a magyar focihoz való kormányzati hozzáállás lényegesen sokat segít a helyzeten, ami hosszú, de már rövidtávon is mutatja a látszatát. Ha leszámítjuk a román mezőnyből a Steauát és a CFR-t, akkor a magyar foci anyagilag is magasan a román foci előtt jár, és már a nemzetközi szereplések is jönnek. Tudomásul kell venni, hogy amit Puskás Ferenc mondott az örök érvényű: “kis pénz kis foci…”, manapság pedig a pénz mondja meg, hogy hol a helyed. Hosszú távon ez lesz  a legbefolyásolóbb tényező.  Az akadémiákon való képzés még nem hozta meg az eredményét, de jó úton halad. Romániában talán Hagi az egyedüli, aki ebben sikeres.
Ha a fejlődésről beszélünk, akkor őszintén szólva nem értem, miért nem mennek el egyik országból sem megfigyelői szinten egy komolyabb akadémiára, de nem egy hétre, hanem hónapokra, hogy lássák, ők mitől sikeresek.

Melyik szurkolótábort érzed a legközelebb magadhoz?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, és tudom, mindenki elsőre azt mondaná, hogy biztos a Fradit. Azon szerencsés játékosok közé tartozom, akinek minden csapata nagyon jó és komoly szurkolótáborral rendelkezett. Talán Siófokon volt a “leggyengébb”, de Békéscsabán fanatikusok voltak, Diósgyőrben szintén szenzációs a foci szeretete, a Fradit pedig senkinek nem kell bemutatnom. Viszont hiába világhírű és hungarikum a “Fradi szív”, én mégsem jó időben kerültem oda. A szurkolók akkor égnek a legjobban, ha feltüzelik őket a játékosok. A Fradi pedig nem játszott a legjobban az én időmben. Ennek ellenére, ezüstérmesek lettünk, és jelen volt a lelátó masszívan az életünkben, de a Diósgyőrhöz képest akkor is csak a második helyen vannak. Diósgyőrnek volt a legmeghatóbb és a legfelbizsergetőbb szurkolótábora.



Én mindig akkor örültem igazán, ha gólt szereztem, és ki tudtam futni a szurkolók elé ünnepelni. A Fradiban kevesebb részem volt ebben az érzésben, és sosem éreztem magma annyira meghatározó játékosnak, mint Diósgyőrben. Nyilván a mai napig sokan megállítanak Pesten, de Miskolcon nem tudok úgy végigmenni a főutcán, hogy lépten nyomon ne botoljak egy rajongóba, hisz a mai napig hatalmas szeretet övez arrafele.

Képanyag: Kulcsár Sándor személyes gyűjteménye

Interjúsorozatunk korábbi részei: