Equadorban lobogott a Kisszántó feliratú magyar zászló

Nagy Norbertről már írtunk oldalunkon. A kisszántói születésű, civil életben autószerelőként dolgozó Norbert a hegyek szerelmese és szabadidejében minden lehetőséget kihasznál, hogy túrázhasson, vagy hegyet mászhasson. Az elmúlt években több hazai és külföldi csúcsot meghódított már, köztük a Gerlachfalvi csúcsot (2655M), a Grossglockner csúcsot (3798 m), a Matterhornt (4478 m), vagy a Mont Blancot (4810m), de próbálkozott már a 7134 méter magas Lenin csúccsal is, amelynek a megmászása még várat magára. Erdélyi magyarként, és lokálpatriótaként minden útjára magával visz egy magyar zászlót, melyre szülőfaluja neve, Kisszántó ( Bors községhez tartozó falucska Bihar megyében) van feliratozva.

Norbert legutóbb újabb expedíción vett részt, ezúttal Dél-Amerikában, Ecuadorban. Kalandjairól és élményeiről nagy örömmel számolt be oldalunknak.

A legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondtad, mindenképp visszetérsz a hegyekbe, és vissza is tértél. Miért éppen Equador?

Igen, ezt mondtam, és bár nem vagyok megrögzött de nagyon szeretem a hegyeket, és mindent megtettem, hogy ismét expedícióra indulhassak. Annak idején kisebb terveket dédelgettem, inkább arra gondoltam, ha legközelebb az Alpokba megyek majd. Főleg a Monte Rosa csoport érdekelt volna. A Castor (4228 méter), a Lyskamm (4527 méter) és a Monte Rosa (4634 méter) csúcsok, de távolabbi országokba is vágytám. Időközben megtudtam, hogy Kirgizisztánban a Lenin csúcs (7134 méter) vagy Ecuadorban ezek a vulkanikus hegyek könnyebben megfizethetőbbek, mint például Afrikában a Kilimanjaro 5895 (méter) vagy ugyan csak Dél-Amerikában, Argentínában az Aconcagua (6961 méter). Végül úgy alakult, hogy Ecuador lett az uticél.

Milyen túra keretében, kikkel jutottál Equadorba?

2016-ban, miután haza értem Kirgizisztánból megkeresett egy srác Egerből, akit Paulovics Zsoltnak hívnak és érdeklődött a Lenin mászásról, az ottani körülményekről. Illetve elmondta, hogy gyakorta szokott szervezni mászásokat. Ez az Ecuadori mászás is az ő ötlete és szervezése volt, aminek a célja elsősorban a 6263 méter magas Chimborazo rétegvulkán volt. Tehát tőle a kezdeményezés, melyhez végül én is csatlakoztam.

Mi volt a program, hány csúcsot másztatok meg, és melyeket?

A fővárosba érkeztünk, Quito-ba, amely kb. 2800 méter magasságú területen fekszik. Egész jól megmozgattak bennünket bemelegítesképpen a meredeken emelkedő utca szakaszok vagy éppen lejtők, amíg az első napokban megnéztük a város látvanyosságait. A későbbiekben, aklimatizació végett is, meg másztuk a Pichincha (4696 méter) csúcsot, a Ruminahui (4663 méter) csúcsot és aztán a Cotopaxi (5897 méter) csúcsot. Sajnálatos módon egész idő alatt lázongások zajlottak a nép és a hatóság emberei között, nagyon sok út le volt zárva, beleértve azt is, ami minket a Chimborazo lábához vitt volna, így hát ezt a legnagyobb hegyet sajnos nem tudtuk megmászni.

Mekkora volt a kihívás és a veszély?

Az egyenlítő vonalánál a legkönnyebb mászni, itt fekszik Afrikában a Kilimanjaro is. Persze erőnlét kellett, elfáradtam, de mégis úgy gondolom, ha a Cotopaxi-ról beszélünk, akkor azt viszonylag könnyű megmászni. Láttam gleccsereket, de csak keveset az útvonalunk közelében, nem éreztem veszélyesnek az egészet. Inkább azért olyan nem mindennapi ez az egész, mert messze van tőlünk. Amikor megérkeztünk a Cotopaxi lábához kb. 300 méter szintkülönbséget másztunk a José Ribas (4800 méter) menedék házig és ott aludtunk. Éjjel három órakor nagyon fájt a fejem, nagyon könnyű lett volna lemondani a csúcsról, nem állt távol tőlem. Végül hajnali négy órakor elindultunk, szerencsére egész hamar megszünt a fejfájás végül elsőnek jutottam fel a Cotopaxi csúcsára. A menedék háztól egészen a csúcsig kb. 1000 -1100 méter szintkülönbség van, a magasabb hegyekben is többnyire ennyi a szintkülönbség a kialakitott táborok között, de mivel ez a hegy az egyenlítőnél fekszik, és mivel hogy a menedék háztól indultunk a csúcsra és még aznap vissza, így kisebb súlyú hátizsákkal el tudtunk indulni, ellentétben a magasabb hegyekkel. Ezért gondolom, hogy több szempontból is könnyebb volt.

Mekkora felkészülésre volt szükséged?

Nem voltam tisztában vele, hogy mekkora erőfeszítést igényelnek ezek a mászások. Egy időben nagyon aktívan fociztam, de ez mára már megfeneklett. Ami a felkészülést illetti annyiból állt, hogy alkalmanként futottam 6-8 kilométert Kisszántón a mezőn, az erdő környékén vagy Nagyváradon a körös partján. Szerencsére ha nyugodt vagyok a testem amúgy is sok energiát termel, ez mindig is így volt.

Nálad volt a Kisszántós magyar zászlód?

Természetesen! Ez a zászló 2015-ben készült, amikor először voltam külföldön mászni. Akkor Ausztriába és Franciaországba vittem magammal. Persze az ember önmagáért mászik, de úgy gondoltam, hogy így ebben a formában, ha az ember célt ér, akkor az egy plussz, egy szép emlék ennek a kis közösségnek, vagyis azoknak, akik ezt értékelik.

Mi a folytatás? A Lenin csúcsra visszatérsz e még, vagy más cél van?

A hegyekkel kapcsolatban nincsenek eldöntött, biztos célkitűzéseim, úgy vagyok vele, ami alakul vagy adódik. Viszont Kirgizisztánba a Leninre Zsolt a jövő évben szervez mászást, tehát a lehetőség illetve a társak meglesznek. Addig még lesz időm eldönteni, hogy velük tartok-e. Már említettem, ami még érdekelne az Alpokban a Castor, a Lyskamm és a Monte Rosa, azok is rég tervben vannak.

Milyen élményekkel jöttél haza Dél-Amerikából? Mi az, ami egy kissszántói, Partiumi magyar számára esetleg érdekes lehet?

Nos, mint említettem érkezésünk után egy nappal lázongások kezdődtek. Harmadik vagy negyedik nap közvetlen közelről láthattunk egy összecsapást. Ezek a "harcok" a központ és a hatóság épületeinél zajlottak. Fiatalabb diákok tüzet gyújtottak az úttesten, a járdát megbontották és ezekkel a beton darabokkal dobálták a pajzsal mögé felsorakozott rendőröket. Mi első ízben videóztuk és fényképeztük ezt az összecsapást, utánunk jött a sajtó és a TV. Mindennap így ment amíg ott voltunk, csak sokkal durvább lett minden. Vagyis abból, amit mi láttunk. Ennek ellenére az emberek, vagy éppen a hatósági személyek azt kell mondanom, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk. Ez persze teljesen ellentéte annak, amit fennebb említettem, hogy törtek, zúztak és rongáltak. A rendőrség néha megállított minket és nagyon barátságos módon kérdezték, honnan jöttünk? Érdekesek lehettünk nekik, mondták, hogy rendben, vigyázzunk magunkra és az értékeinkre. Az ottani személyek szóltak melyik irányba menjünk, merre nem veszélyes, persze mi inkább a füst és a tömeg felé mentünk, mert érdekes volt. Amikor a könnygáz már nagyon csípte a torkunkat, az orrunkat és a szemünket, akkor jöttek oda hozzánk és adtak koka levelet nekünk. Ők azt használták és tömködték az orrukba, hogy a könnygáz elviselhetőbb legyen.

Az utolsó napokban meg akartuk mászni még a GuaGua csúcsot, de ez nem sikerült. Igazából úgy történt, hogy öten indultunk el a szállásról két autóval. Elérkeztünk egy kisebb faluig, ahol megálltunk és rá jöttünk, hogy még kilenc kilométer van az útvonal kezdetéig. Időközben az egyik autó elment és úgy lett megbeszélve a sofőrrel, aki egy nő volt, hogy elviszi a három társunkat az útvonal kezdetéig és vissza jön értünk. Eltelt egy óra is mire vissza jött értünk, egy másik autóval, egy toyotával és egy fickóval. Gondolom ők megbeszélhették az útvonalat, mert a nő kiszállt az autóból és mondták, hogy a srác elvisz minket. Nem soká a GPS bejelzett egy utat, ami egy terepjárónak se lett volna könnyű. Egy jó szakaszt haladtunk és vége lett az útnak. Rendkívül brutális volt, csoda hogy végül sokszori próbálkozásra mégis ki tudtuk tolni az autót. Időközben ez a fiú össze törte az autó elejét és hátulját is. Mondta is Tamás, hogy szerintem ez a fiú egész életében nem fog felvenni stopposokat. Arra gondoltunk, hogy vissza visz bennünket a faluba, de nem így történt. Nagy távolságot tettünk meg a hegy irányába mire ismét elakadtunk, eltévedtünk. Mikor már jó ideje nem láttunk autót sem, szóltunk neki, hogy valami nincs rendben és ha itt hagy bennünket autó nélkül, nekünk elég lesz csak a faluig vissza érni estére. Erre át gondolta ő is az egészet és a telefonján megírta egy fordítóba, nagyon sajnálja az egészet, hogy nem tudott minket elvinni ahova szerettünk volna menni. Érdekes volt látni, hogy viszonylag milyen nyugodt tudott maradni ezekben a szituációkban és miután jól össze törte az autóját továbbra is az eredeti tervet próbálta követni. Annyira hihetetlen és egyben reménytelen is volt ahonnan mégis tovább lehetett menni.



Voltunk az egyenlítő vonalánál és leereszkedtünk egy több ezer éves vulkán katlanába, ami igen látogatott, viszont elég szegényes módon élik az emberek az életüket benne. Illetve működik lent egy tetszetős motel-panzió, minek mondjam, ami igen kellemes és szép. Lehetőségünk lett volna ellátogatni az Amazonas folyóhoz és az őserdőbe, de nem sikerült eljutnunk ugyancsak a lezárt utak miatt, pedig izgalmas kalandnak ígérkezett. A közelünkben egy szép Bazilika épületet látogattunk meg. Nagyon sok helyi ételt sikerült megkóstolni, melyek egyediek voltak számunkra. Gyümölcsök minden mennyiségben és formában egészen a tengeri malacig. Az egyik parkban még Petőfi szobor is díszeleg, meg is jegyeztem, hogy még itt is fényesebb a láncnál a kard.