Mindennapi hegyeink

Könnyű világmagyarázat, hogy Suhajda Szilárd egy olyan álom beteljesítésébe halt bele, amit létezésünk kezdetétől folyamatosan hajszolunk. Mondhatjuk, a nagy expedíciók kalandvágya, az óceán legmélyének és a világűr tágasságának meghódítása, az emberi akaraterőn túlmutató teljesítmények mindig új és új vállalkozásokra sarkallták a bátrakat.

Ám tényleg tudjuk, valójában mi is motiválta őt? Az emberfeletti megkísértésé? A kivételes kihívás és szenvedély elegye? A magasságok és mélységek mágiája? Nem tudjuk, nem tudhatjuk pontosan. Erre egyes-egyedül Suhajda Szilárd ismerheti a választ, amennyiben a válasz racionális szinten értelmezhető, nem belülről fakadó, megfoghatatlan erő.

Ítélni, ítélkezni nem dolgunk, az ő szemével nem láthatjuk a hegyeket. Gondolkodni viszont alaptermészetünkből fakadó működésünk, és a magyar hegymászó sorsa lehetőséget kínál ember-mivoltunk határait, korlátait és céljait átgondolni. Amellett, hogy magam is lélegzetvisszafojtva figyeltem a nyolcezer méter magasból szállingózó híreket, két következtetésre is jutottam. Ezek afféle tökéletlen töprengések, amiket talán érdemes hozzátapasztani a nagy kérdéseket érintő párbeszédhez. Szóval egyrészt a saját hegyeinkről, másrészt a tragikus expedíció hagyatékáról.

Suhajda Szilárd mindennapi logikával felfoghatatlan vállalkozása könnyelmű moralizálásra indított sokakat. Miért vágott bele egy végzetességet hordozó kalandba, miért nem gondolt a családjára, és mi értelme abszurditás határáig feszíteni az emberi teljesítőképességet? Továbbra is tartom, hogy hibátlan, erkölcsileg jó válaszok nem léteznek ezekre a kérdésekre. Másfelől megközelítve azonban: az ő hegyei biztos magányos hegyek? Az ő célja, szenvedélye, kalandvágya nem mindannyiunk célja, szenvedélye, kalandvágya?

Hiszem, hogy ugyanúgy megvannak a saját, mindennapi hegyeink, amiket ésszel, erővel, érthetetlen szenvedéllyel mi magunk is megmászunk életünk során. Lehet, kicsit biztonságosabbak, túlélhetőbbek, teljesíthetőbbek, de gyakran ugyanolyan irracionálisak, mások számára érthetetlenek. Ugyanúgy megvannak saját csúcstámadásaink, kudarccal és győzelemmel, tanulsággal és tragédiával. Nélkülük üres, kiszámítható, teljesítmény nélküli lenne életünk. Sosem tudnám Suhajda Szilárdot követni a Mount Everest meghódításában, az én mércémmel esztelen a kockázat, de sosem tudnék a saját hegyeim nélkül létezni.

Az expedíció öröksége is eszemben járt. Hogy érint minket, a Himaláját otthonról csodálókat vagy épp rettegőket a végzetes vállalkozás? Meggyőződésem ugyanis, hogy túl azon, miszerint az oxigénpalack nélkül a legmagasabbra jutó magyar keserédes rekordját magunkénak tudhatjuk, sokat kaptunk Szilárdtól. Az ő sorsát, emberfeletti teljesítményét, majd a megmentésére tett kísérlet ólomnehéz híreit százezrek kísérték figyelemmel. És ahogy a hozzászólásokból tükröződött: értő, aggódó, féltő szeretettel. Világnézettől függetlenül, őt és egymást bíztatva, megerősítve.

Suhajda Szilárd sorsából kivételes pillanatok fakadtak, olyanok, amik sajnos meglehetősen ritkák mindennapjainkban.

Ritka az, ha saját hegyeinkkel való küzdelem közösséget teremt. És talán tragédiák nélkül is erre kellene törekednünk.

Nyugodj békében, Szilárd!

Forrás: Constantinovits Milán írása a Mandiner.hu oldalon