„Nem igaz, hogy a magyarokban nincsen tűz”

Sikeres topolyai munka után a romániai Marosvásárhelyre szerződött Vég Csongor. Csak egy évre írt alá, mivel nem szereti, ha valaki egy hosszú távú szerződéssel „letutizza” magát. A bajnoki ezüst útján BL-selejtezős Topolyai SC-től távozó szakembert a szerb közeg és a magyar akadémiai rendszer találkozásáról, a Red Bull Salzburgnak eurómilliókért eladott csatárról, és az elsőosztályú játékosmúlt nélküli edzők lehetőségeiről is beszélt az NB1.hu-nak adott interjújában.

A magyar alacsonyabb osztályokban 241 futballmeccsen léptél pályára. Milyen játékos voltál?

Erről talán az edzőim tudnának hitelesen mesélni. Hamar megszerettem a sportot, hiszen testnevelés tagozatos iskolába jártam. Fiatalon, 15 éves koromban kerültem fel Budapestre, és utólag úgy látom, jó lett volna, ha akkor lett volna mellettem egy mentor, aki terelget. Nem mondom, hogy fegyelmezetlen voltam, de kamaszként nagyon nagy volt ez a váltás, kellett volna valaki, aki időnként az orromra koppint. Budapesten aztán a Vasashoz kerültem, de végül – az én hibámból – másik vágányra került az életemben a foci.

Angyalföldön akkor nehéz idők jártak. Milyen volt akkor ott focizni?

Igen, akkor nőttem ki az ifiből, amikor – ne szépítsük – eltemették a Vasast. Szinte szó szerint, hiszen rituális jelleggel egy koporsót is bevittek a pályára. Ezután kerültem Zalaegerszegre, ahol a tartalékok között játszottam, a felnőtt csapat küszöbe körül voltam, de végül a másodosztály maradt a plafon. Nem bánom, hiszen azért a korosztályos válogatottság így is összejött, és így hamarabb kezdhettem edzősködni. Már kiskoromban sem tűzoltó vagy ilyesmi akartam lenni, hanem futballista, majd aztán edző.

Utóbbi akkor sem ingott meg benned, amikor láttad, hogy játékosként nem terem neked annyi babér, mint amennyit szerettél volna?

Ilyen téren nem volt bennem semmiféle megingás. Persze a mai napig szeretek focizni, bár a csípőm már egyre többet rakoncátlankodik, így ritkábban tehetem meg. Van, aki nem tudja elengedni a pályát, nekem simán ment. Ahogy haladtam előre, és kóstoltam bele a pályán kívüli munkába, úgy fokozatosan egyre inkább háttérbe szorult maga a játék.

Mikor érezted először, hogy van affinitásod a szakmai munkához?

Már a legelső klubomnál, a BKV Előrénél elkezdtem érezni. Akkor NB II-es volt a csapat, én pedig még játékos voltam, de elkezdtem gyerekekkel dolgozni, és úgy éreztem, hogy ebben jó lehetek. Mondhatni, ott kezdtem kibontakozni.

A magyar edzőképzési rendszer kritikusai azt (is) mondják, hogy komoly futballmúlt nélkül nehezebb bejutni, de legalábbis könnyebb útja van a jó karriert futóknak. Neked mik a tapasztalataid?

Sokat beszélgetek a kollégákkal, és én is sokat hallom, hogy veretes játékosmúlt nélkül nehéz bejutni. Az biztos, hogy hamarabb nyílik az ajtó azok előtt, akik válogatottak voltak, vagy külföldi karrier után térnek haza, de én ezt önmagában nem tartom rossznak, hiszen ők olyan tudást hoznak haza, amit jó, ha integrálni tudunk a magyar futballba. Szerintem ebben a kritikában van egy adag irigység is, én alapvetően nem látom ezt problémásnak. Persze én is szerettem volna pro licences képzésre menni, de nem sikerült, egyelőre UEFA Youth A-licensszel és sportigazgatói képesítéssel rendelkezem, illetve elvégeztem a Semmelweis Egyetem sportmenedzseri szakát. Nekem speciel 22-23 éves korom körül jött egy „robbanás” az életemben, onnantól elkezdtem falni a könyveket és képezni magam, a sportigazgatói képzésre például én is több, komoly múltú embert megelőzve kerültem be. Én azt látom, hogy ha rendelkezel valós szakmai tudással és ezt meggyőzően elő is tudod adni, akkor nyitva vannak a kapuk.

Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Ahogy az ember elkezdi pumpálni a fejét szakirodalmi anyagokkal, olyan lesz mint egy lufi, ami szép lassan túlfújódik, ezért fontos, hogy a megszerzett tudást, ismereteket rendszerezzük. Nekem ebben voltak nagy segítség a taktikai periodizációról szóló anyagok, talán ezek gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Aki szakemberként ezeket nem ismeri, az el tud veszni. A foci ilyen téren olyan mint mondjuk az informatika, követni kell a trendeket és figyelni az újdonságokat.

Edzőként, pontosabban játékos-edzőként kezdted a szakmát a megye I-es Üllőnél. Abban mennyire találtad meg magad?

Ekkor már a Honvédnál is dolgoztam, mellette pedig elvállaltam az üllői csapat edzői feladatait. Ez volt az első munkám, amely során már felnőttekkel dolgozhattam. Szeretem a kihívásokat, a maga nemében ez is az volt, összességében szép emlékeket őrzök az ottani munkámról.

Ezután komoly szintlépés jött, hogyan sikerült a Diósgyőrhöz, másodedzői pozícióba kerülnöd?

Megismerkedtem Tajti Józseffel, aki akkor a Kárpát-medencei Akadémiai Rendszer vezetője volt. Ő a fia, Matyi miatt sokat töltött Spanyolországban, így a futballról való gondolkozása közel áll hozzám, sok gondolatot rendszereztem a fejemben a segítségével. Az ő hívására érkeztem Diósgyőrbe, ahol Fernando Ferndandez stábjában dolgozhattam, aki azóta már Manuel Pellegrini segítője a Betisnél. Az a két év nagy lökés volt számomra, olyan volt mellette dolgozni, mintha egy két éves pro licences képzésen lennék. Akkor kétszer is a hajrában tudtunk bent maradni egy nagyon fiatal csapattal, nagyon sokat tanultam abban az időszakban.

A DVTK-nál a második számú csapat vezetőedzője is voltál. A tartalékcsatpatnál márpedig az edző sokszor ki van téve annak is, hogy kire van vagy nincs szükség a nagycsapatnál, ez sokszor megköti a kezét a keretkijelölésnél. Hogy lehet így építkezni, illetve edzőként kibontakozni?

Abszolút zökkenőmentesen. Sok kolléga panaszkodik erre azok közül, akik tartalékcsapatot, vagy olyan együttest irányítanak, ahol a kooperációs szerződések miatt idény közben is van jövés-menés a keretek között, de ez Miskolcon jól működött. Amolyan hídember voltam a stábban az első és a második csapat között, szerintem profin menedzseltük, hogy melyik játékos, mikor és hol játsszon. Ráadásul ugyanazt a játékrendszert alkalmaztuk az egyes csapatoknál, így a játékosoknak nem kellett egyik rendszerből a másikba ugrálniuk.

Sok csapatnál büszkék is arra, hogy az U-csapatokig lemenően ugyanazt a rendszert alkalmazzák, de nem üt ez vissza abban, hogy a fiatalok a képzés során kevesebb filozófiával és játékstílussal találkoznak?

A kérdés jó, de azt gondolom, ez egy kicsit túl van dimenzionálva. Nem lehet mindig változtatni, de mindig ugyanazt játszani sem, a foci flexibilis lett, ma már jobban elmosódnak a különböző formációk közti eltérések. Én abban hiszek, hogy minél alkalmazkodóbb játékosokat kell nevelni, de persze ezt is keretek között. Mindkét módszerre van ugyanis jó példa. Az FC Köbenhavn csapatánál például korosztályokon átívelően ugyanazt a játékrendszert alkalmazzák, és híresen jó az utánpótlásuk. De ugyanez igaz az AZ Alkmaarra is, akik viszont van, hogy hetente változtatgatják, hogyan álljon fel a csapat, hogy minél sokszínűbb tapasztalatot gyűjtsenek a fiatalok. Sőt, a Dinamo Zagrebnél a fiatal játékosokat az edzői stáb időnként szándékosan fals információkkal látja el a feltérképezett ellenfélről, ezzel is tesztelve a játékosokat, hogy mi van akkor, ha nem az jön szembe, amire számítottak. Ebből is látszik, hogy nem ez határozza meg az elvégzett munka minőségét.

Diósgyőrből a szerbiai Topolyai SC-hez mentél, ahol az akadémia szakmai igazgatójának neveztek ki. Hogy jött egyrészt a munkahely-, másrészt a pozícióváltás?

Bevallom, emiatt volt bennem dilemma, sőt, a zöld fű illata még most is hiányzik. Diósgyőrben lejárt a szerződésem, a Kárpát-medencei Akadémiai Rendszer akkori igazgatójától, Varga Károlytól pedig kaptam egy felkérést, miszerint Topolyán van egy ilyen lehetőség. Itt eljött a válaszút, mert bár korábban is kacérkodtam már azzal, hogy ilyen szerepben is kipróbáljam magam, de kicsit későbbre terveztem. Ugyanakkor úgy voltam vele, hogy nem biztos, hogy jön még egy ilyen lehetőség, ezért éltem vele, mert egyébként mindenben szimpatikusnak találtam a kihívást.

Szatmárnémeti születésűként te is határon túli magyar vagy. Szerepet játszott a döntésedben a klub identitása?

A klub identitása és filozófiája mindig fontos, de itt nem ez volt a legfontosabb. Partiumi magyar vagyok, 4 éves koromban költöztünk át Magyarországra, románul nem is beszélek. Az élet viszont időről időre visszasodort itthonról haza, dolgoztam Csíkszeredában is, a sors valahogy mindig visszavitt a külhonba. A döntésemben ez viszont nem volt tényező.

Ha nem ez, akkor mi?

Inkább a kihívás és a klub projektje. Az ember ilyenkor kimegy a klubhoz, informálódik, ennek során úgy láttam, az infrastruktúra és a lehetőség nagyon rendben voltak. Mindenkinek kívánom, hogy egyszer dolgozhasson egy ilyen helyen, ahol ennyire elkötelezettek a klub iránt. A Topolya ráadásul most nagy sikert ért el azzal, hogy a második hellyel kiharcolta a BL-indulást.

A magyar fiatalokat folyton a szerbekkel hasonlítgatják össze hozzáállásban, morálban, mentalitásban, és mindig mindenki odajut, hogy ezekben a szerbek mind sokkal jobbak. Neked testközeli élményeid vannak erről, mi az igazság?

Eddig még sose úsztam meg ezt a kérdést (nevet). Egyszer beszélgettünk Zsemberi Jánossal, a TSC elnökével, hogy ezt hogy lehetne röviden megfogalmazni, ő frappánsan összefoglalta: „Szerbiában az apukák viszik edzésre a gyereket, nem az anyukák”. Napokat lehetne erről beszélni, amit én éreztem, az az, hogy a futball kitörési lehetőség Novi Pazartól Észak-Bácskáig, hogy mindent megtesznek érte, hogy elkerüljenek külföldre. Szerbiában nincsenek olyan fizetések, mint Magyarországon, a gyerekek így többet tesznek azért, hogy ebből kitörjenek. Olykor az egész család mindent feltesz egy lapra, hogy a gyerekből futballista legyen, ez néha még a tanulás rovására is megy. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a délszláv háború harcos mentalitása még mindig ott van az emberekben, hiszen ha más nem, a szüleik megélték. Ki tudja, mi lesz akkor, amikorra majd felnő az a generáció, akinek ez már csak egy oldal a történelemkönyvben, viszont egyelőre ez megvan az emberekben, és én úgy látom, hogy a génekben is jól öröklődik. De nekünk, magyaroknak is egyre kevesebb okunk van a panaszra, hiszen ott van Szoboszlai, Sallai, és még mondhatnék egy sor játékost, aki jó példa a gyerekek szemében.

Szerb játékosokat gyakran látunk adaptálódni a magyar fociba, ellentétes irányban viszont ritkább a mozgás. Mikkel szembesül egy magyar futballista, amikor egy ilyen közegbe kerül? A Honvédtól kölcsönvett Bocskay Bertalanon például mit láttál?

Pont ő a példa, hogy nem igaz az, hogy a magyar játékosnak rossz a mentalitása és kész. Nem hiszek abban, hogy a magyar hozzáállás nem jó, meg kell találni, kiből mivel lehet kihozni a maximumot. Bercinek szerintem nagyon jót tett, hogy belekóstolt egy másik közegbe, kultúrába. A szerb futballban direktebb a játék, mint Magyarországon, nem mozog annyit oldalirányban a labda, így több az akció, a párharc. Ezt meg kellett szoknia Bercinek is, de onnantól, hogy ez megvan, nagyon jó hatással van a játékos fejlődésére. Idővel Berci is egyre több lehetőséget kapott, építette őt az, hogy minden talpalatnyi területért meg kellett harcolni a pályán. Örültem, hogy akkor nálunk játszott, hiszen ő is példa arra, hogy igenis van tűz a magyarokban.

A TSC akadémiája Szerbiában, szerb közegben, de magyar állami forrásokból, a Kárpát-medencei Akadémiai Rendszer részeként jött létre, amelynek sokak szerint a felszereltsége túl magas szintű, ezért nem ösztönzi a fiatalokat a továbblépésre. Milyen szakmai munka sült ki a kettő találkozásából?

Valóban, állami segítség nélkül ez az akadémia nem létesülhetett volna, vagy csak jóval később. Én úgy látom, sikerült zökkenőmentes szakmai munkát megalapozni. A Topolyai SC rendszere egyedülálló, húsz másik csapat tartozik az egyesület „alá” a térségből, így összesen 2000 gyerek van a rendszerben. Aki ott járt, mindenki csodálkozva nézett, de szerintem ez lenne a normális. Az akadémia valóban egy minden értelemben európai intézmény, de nincs semmi fantasy, nincs mitől elszállni, ott sem volt kolbászból a kerítés. Kínosan ügyeltünk arra, hogy a körülmények terén éppen annyira szolgáljuk ki az akadémistákat, hogy az éhségük, azaz a fejlődési és kitörési vágyuk megmaradjon.

A saját munkádat hogyan értékeled? Mit tudtál hozzátenni szakmai igazgatóként?

Úgy érzem, ami az én feladatom volt, azt sikerült elvégeznem. Fontosnak tartottam, hogy az edzőink fejlődjenek, és úgy érzem, nem csak papíron lettek edukáltabb szakemberek ezalatt az idő alatt. Tudtunk haladni abban is, hogy a magyar futballba beépíthető játékosokat képezzünk, sőt még feljebbre is sikerült játékost adnunk. Büszkeséggel tölt el Petar Ratkov példája, akit egy egészen kis csapattól hoztunk el, idén pedig jelentős összegért (a Transfermarkt szerint 5 millió euróért – a szerk.) megvásárolta őt a Red Bull Salzburg. Ami pedig a legfontosabb, hogy hány érdeklődő gyermeket tudunk elérni és megnyerni a labdarúgásnak, e téren a számok folyamatosan nőttek, amit szintén sikerként értékelek.

Ezek után az eredmények után viszont újra váltasz, megint csak egyszerre jön egy új állomáshely és egy szerepkör. Mi vár rád Marosvásárhelyen?

Itt sportigazgató leszek. Topolyán a felnőtt csapatomhoz nem volt közöm, lényegében olyan voltam, mint Magyarországon egy akadémiai igazgató és egy szakmai igazgató egy személyben. Időközben viszont elvégeztem a Double Pass sportigazgatói képzését is, mert szerettem volna ebben is megméretni magam. A szerződésem lejárta előtt leültünk tárgyalni a topolyai klubbal, ott erre sajnos nem volt lehetőség, és a klub nagyon korrektül elfogadta, hogy én ebbe az irányba szeretnék lépni. Kaptam viszont egy megkeresést Marosvásárhelyről, amely egy nagy város, nagy magyar tömbbel, és itt nem csak az utánpótlással, hanem a felnőtt csapattal is foglalkozhatok.

Mennyi időre szerződtél és milyen tervekkel vágsz neki a munkának?

Első körben egy évre írtam alá, hogy megnézzük, hogy megy a közös munka. Topolyán is így kezdtem, én nem szeretem, amikor valaki egy hosszú távú szerződéssel letutizza magát. Ha jól dolgozom, úgyis lesz igény a maradásomra, én így érzem korrektnek. Kicsit déjà vu érzésem volt, mikor ide érkeztem, ugyanolyan tiszta szívű egyesület a Marosvásárhelyi SE is, mint amilyen a topolyai. Ami a munkát illeti, van egy kis konokságom, megyek a saját fejem útján. Úgy gondoltam, ezt is úgy kezdem el, mint az edzősködést, egy kisebb klubban, ahol lehet tanulni. Marosvásárhelyen az ASA 2018-as megszűnése óta nincs első osztályú futball, így komoly a feladat. Olyan munkát kell letenni, ami nem csak szakmailag sikeres, hanem ami mellé visszaállhat a város is. De nem akarok nagy szavakkal dobálózni, mert a munka nem itt kezdődik. Lépésről lépésre kell haladnunk, és úgy is értékelnünk a munkánkat.

forrás: társoldalunk az NB1.hu