Kőművesből példakép

fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook

Hétfőn jelent meg a Sporthatároknélkül.hu oldalán Szőnyi Ferenccel készült interjúnk első része, melyben a komáromi világbajnok a nemrég teljesített Deca Iron Triatlon versenyről mesélt az olvasóknak. Mint akkor ígértük, Ferenc a cikkünk második részében a kezdetekről, a munkájáról, életéről és a jövőbeli terveiről beszél: 

Ha jól tudom, nem egy sportos gyermekkor van mögötted. Mesélj kérlek a kezdetekről.

Bizony, nem egy klasszikus értelemben vett sportoló vagyok, aki fiatalon kezdte volna. 43 évesen nagy kihívás volt nekikezdeni egy ilyen karriernek minden sportolói alap nélkül. Sohasem sportoltam előtte, sőt még futni sem szerettem. A focit kifejezetten nem szerettem, még az iskolában sem. Viszont eljött egy pont az életemben, amikor éreztem, hogy már nehézkesen mozgok. Felszedtem pár kilót, megpocakosodtam és bizony már egy egyszerű lépcsőzéstől is kifulladtam. Ez úgy mind egyszerre együtt elkezdett nyomasztani, sok munkahelyi stressz, 43 év, család, gyerekek, hétköznapi gondok, kis túlsúly, szuszogás, szóval kitaláltam, hogy le kéne adni pár kilót, és ezáltal fiatalabbnak maradni. A kezdeti első futásokból és kilométerekből jött egy 12 órás verseny, ahol rögtön országos második lettem. A váratlan eredménnyel jött a hihetetlen felismerés, hogy nem fáradok, és egy-két órás futásokból lehet 12 is. Nem volt kifejezett célom a versennyel, csak a kíváncsiság hajtott. Addig 14 km volt a legtöbb, kíváncsi voltam meddig bírom, mikor fáradok el, hol lesz a végső határ. 124,6 km volt, nagyon meglepő eredmény és igazából holtpont nélkül. Csak a tudatlanság, elemi ösztön és a nyers erő hajtott. Nem volt semmi gát vagy határ, amit tiszteletben kellett volna tartani.


fotó: wikipedia.hu

Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, amelyben a hozzád hasonló ultrasportolók életét és végül is a motivációjukat mutatta be a rendező. Sokan azért kezdenek el futni hirtelen, mert valami nehézség, törés van az életükben, amit nem tudnak feldolgozni, de olyat is mutatott, aki egy adott pillanatban hirtelen futás közben megállt, feldolgozta a problémáját, és többet nem kívánt már futni. Tipikus Forest Gump történet. Mi a véleményed erről?

Kétségkívül van benne valami. A futás elég sok embernek egy mentsvár. Sokan látnak benne kiutat, mely nemcsak a mozgás miatt van, hanem sokan csapatot, közösséget, célt keresnek. Szoktam is mondani, hogy az én sportkarrierem kezdete egybeesik a 2008-as gazdasági világválsággal. Én az építőiparban dolgoztam, és kezdett a gazdaság leépülni, ami bizony sok gondot okozott. Ez gondolkozásra késztetett engem is, hogy miként tovább. A futás és az életformaváltás mellett egy pótcselekvés is volt, hogy a válság ellenére valahol sikert érjek el. Egy jó kitörési pont volt. A futás a jellemet is nagyon erősíti. Nekem is nagyon sokat adott, és sokat jelent, de persze az nálam már másként jelenítődik meg, mint a szóban forgó példák esetében, hiszen a versenyek és a célorientált munka egészen mást jelent.

Milyen a munka és a sport kapcsolata az életedben? Mondhatjuk, hogy a sportból élsz meg, vagy még mindig csak passzió?

Sajnos a sport mindig több pénzt visz el, mint amennyit hoz. Még mindig az építőiparban vagyok, de már másként, mint régen. Ingatlanjaim vannak, melyek bérbeadásából élek. A mai napig szeretem az építőipart, mert végtelenül kreatív, és nagyon könnyű megvalósítanom magam benne. Sportból sajnos nem lehet megélni Magyarországon. Ez csak egy passzió, és én úgy szoktam mondani, hogy lelkes amatőrnek tartom magam. Nagyon nehéz egy-egy versenyre összekalapozni a pénzt. Vannak szponzorok és kisebb támogatók, kapcsolatrendszert kell építeni, másképp nem jön össze. De ez messze kevés ahhoz, hogy ebből versenyszerűen meg lehessen élni.


pillanatkép egy triatlonról  fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook

Most nagyon megleptél, azt hittem, hogy ilyen komoly eredmények és sportolói karrierrel a hátad mögött sorban állnak a különböző cégek, vagy akár komoly állami támogatással a hátad mögött tudsz a következő versenyre készülni.

Nagyon sokan ezt gondolják, akikhez nem jut el a megfelelő információ. Sajnos nem így van. Azt kell mondanom, hogy ma Magyarországon nincs komoly társadalmi felelőség vállalás. Legalábbis ezen a téren. Tisztelet persze a kivételért. Sokszor tapasztaltam nagyon megható dolgokat is. Az első komolyabb támogatást például a saját városom lakosaitól kaptam. 10 éve Mexikóba a tízszeres ironmanra úgy tudtam eljutni, hogy megmozgattam az építőiparbeli összes kapcsolatomat, és konkrétan Komárom összedobta a pénzt, hogy indulhassak. Sajnos azonban azóta sincs komoly szponzor. Az államtól egyetlen egyszer kaptam egy egyszeri és célzott támogatást, soha semmi többet. Minden verseny előtt a mai napig kell járni, kilincselni, "aprópénzért könyörögni". Néha nagyon könnyen bele lehet ebbe is fáradni. Ha szerencsém van, akkor akad egy-két nagyon lelkes, és a sport iránt elkötelezett cégtulajdonos, aki támogat. Most együtt dolgozom egy menedzsmenttel, akik egyengetik az utamat, de még a hozzáértőknek is nagyon nehéz.
Az a baj, hogy ez nem egy látványsport. Ennek ellenére mi magyarok nagyon sikeresek és világhírűek vagyunk benne.  Sőt az ultrasportok nagyon népszerűek Magyarországon, mégsem érik el az ingerküszöböt. Sajnos Magyarországon egy olyan gazdasági struktúra alakult ki ami nem igazán példaértékű. Magyarország fel kéne vállalja azoknak az "amatőr" sportolóknak a támogatását, akik büszkeséget hoznak a nemzetre. Tavaly ugyan megkaptam a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjének Polgári Fokozatát, amire végtelenül büszke vagyok, de sajnos olyan, mint egy róka fogta csuka. Semmilyen anyagi juttatással nem járt, és azóta sincs semmilyen utóélete, nincs semmilyen társadalmi felelősségvállalás az eredményeimmel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy nem mindennapi eredményeket tettem le az asztalra. Sem világbajnoknak lenni sem egyéb világrekordokat megdönteni nem kis dolog. Ez nem egy öncélú vállalkozás, ha átszaladok a célvonalon én mindig büszke magyarként teszem azt, aki az imádott országa jó hírét viszi. Sajnos a minisztériumnál reménytelen próbálkozni, de ami ennél is szomorúbb, az a Magyar Atlétikai Szövetség, ami alá van rendelve a Triatlon Szövetség. Ez a két szövetség annyira nem érzi, vagy akarja magáénak érezni a sikereimet, hogy egyáltalán gratuláljon legalább egy üzenet formájában. Ennyit sem kaptam tőlük, annak ellenére, hogy bemutatkozó levelet írtam a főtitkár asszonynak, aki tudja, hogy ki vagyok, mégsem történik semmi. Nem baj, jó ez így, nem sírok, sajnos ez Magyarország. Amit nem labdával játszanak az nem sport, de amit meg labdával játszanak az nem sikeres. Ez a paradox. Külföldi magyarként nagyobb eséllyel pályázhatnék, de így hiába figyeljük a pályázatokat, a rendszer kizárólag kézzel vezérelt, és csak az öncélú pályázatok nyernek.


fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook

Meséltél az állami kitüntetésről. Gondolom ennek is van egy jó története. 

Igen, ez is egy jó sztori. Tudni kell rólam, hogy kritikus személy vagyok, de többnyire egészséges kritikáim vannak, így a rendszerrel vagy Magyarországgal szemben is mindig azok voltak. A Forbes magazin meghívott egy sajtóprezentációra, és felvetődött a kérdés, hogy példakép vagyok e, egyáltalán a mai Magyarországon lehet e egy kőműves példakép? Én erre azt feleltem, hogy nem vagyok az, mivel a Magyarországon egy kőműves nem lehet példakép. Állítólag elolvasták ezt a cikket, és csodák csodájára, rá három hónapra egy kőműves példaképpé vált Magyarországon. A miniszterelnökség tüntetett ki, amire a mai napig nagyon büszke vagyok, és az unokáimnak is büszkén mesélem majd, de sajnos nincs semmilyen utóélete. Azóta sem támogatnak semmivel.

Mit szól a környezeted az életmódodhoz?

Eleinte csodabogárként kezeltek, majd végül azzá is váltam. A kezdetekkor voltak kérdések a családban, hogy apának miért kell folyton szaladnia, sok időt elvesz, de úgy gondolom idővel egy világbajnoknak nem kell azonosítania magát. Én vagyok Szőnyi Feri, és én ez vagyok. A sport jobbá tett, gyökeresen megváltoztatta az életemet, nagyfokú boldogságot adott. Jól érzem magam a bőrömben. Néha furcsa, hogy mindenhol felismernek. Nemcsak itthon, a világban több helyen leszólítottak már, de itthon is néha teljesen valószínűtlen helyeken. A leghihetetlenebb eset Hajdúszoboszlón történt, téli hóesésben, kapucniban, bebugyolálva mentem egy vacsorára, elszaladt mellettem egy futó, majd hirtelen visszafordult, hogy jé, "Szőnyi Feri bácsi". Nem nehéz megszokni, sőt nagyon élvezem. Jó dolog ez. Egy idő után küldetéssé is válik, hogy példát mutassak, és átadjak valamit a filozófiámból. A családban nehezebb volt, a gyermekeim egy ideig a bolond apát látták, aztán rájöttek, hogy inkább különc, hisz látták, hogy nem bolondság, hanem egy nagyon tudatos építő munka eredménye. A fiaimat könnyebb lenne befolyásolni, a lányok viszont sokkal kritikusabbak. Általában véve azért büszkék rám, de csak mértékkel, de így jó ez. Amúgy is egy nagyon szabadelvű és kritikus ember vagyok, de saját magammal kezdem, mert anélkül nem lehet fejlődni. Az egyszerű dolgokra mindenki képes, de én annál többre vagyok hivatott. Ez viszont csak úgy megy, ha többet akarok.


Ferencet még a Himalája sem volt képes megállítani   fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook

Hogyan kerültél pont a Himalájába versenyezni?

Ez nem saját ötlet volt, és nem is tudtam arról, hogy ott létezik bármilyen verseny. A szervezők kerestek meg, hogy hallottak rólam, ismerik az eredményeimet, tudják, hogy én vagyok a „Racemachine”, és van ez a két versenyük, melyet még soha senki nem tudott teljesíteni, da ha valakinek ez sikerülhet, az én vagyok. Egyszerűen felkértek, hogy menjek el. Két verseny is volt, az első 4 éve a La Ultra nevű 333 km-es, majd két éve a Hell Race, ami 480 km, 10000 méter szintkülönbséggel. Még földrajzi átfedések is voltak. Mindkettőt sikerült teljesíteni. Az Ultrán 4-en voltunk, és 3. lettem, a Hell Race-t egyedül csak én teljesítettem. Azóta még három indiainak sikerült a tavaly, de meglehetősen kérdőjeles, hisz amikor én voltam, volt folyamatos kísérő autó meg ellenőrzés, nekik már valahogy nem. Lehet, jövőre visszamegyek és megnézem magamnak még egyszer. Az indiai hegyi társadalom nem egy motorizált társadalom, és az, hogy a hegyek végre bizonyítottan futhatóvá váltak, hatalmas tiszteletet váltott ki. Főleg az, hogy 4 nap és néhány óra alatt sikerült. A magas hegyi levegőre születni kell, ez egy külön képességet igényel. Nem mindegy, hogy a szervezet mennyi vörösvértestet képes előállítani, hogy az oxigén áramoljon rendesen. Mindemellett komoly felkészültséget is igényel. Én viszonylag nagyon gyorsan alkalmazkodtam, és akkor jött ki a fizikai képesség, hogy tudok e 500 km-t szaladni. Ez síkon is nehéz, nemhogy 10000 méter szintkülönbséggel. Ezzel sikerült legendává válnom a Himalájában, megtettem azt, amire senki nem volt képes előtte. Nekem azóta is furcsa, hogy a Himalájában tudják, ki vagyok, mivel a hegy szent nekik, miközben itthon nem ismernek, vagy ami rosszabb nem akarnak tudomást venni rólam.


Ferenc legyőzte a Himaláját    fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook


Beszéltünk az El Caminoról. Mint mondtad te is református ember vagy. Mit jelentett számodra ez a katolikusoknak annyira szent út?

Az ötlet januárban jött, elmentem Izraelbe a 140 triatlonomat teljesíteni, hol máshol, ha nem a Szent Földön. Akkor nagyon megérintett a vallásnak ez az oldala, hisz mégiscsak egy 2000 éves történetről beszélünk, ami azóta is fennmaradt. Tudtam, hogy ennek a zarándoklatnak az európai megfelelője, nem más, mint a Szent Jakab útja. Hazafelé a repülőn azon gondolkoztam, miért várjak vele idősebb koromig, ahogy terveztem, sőt minek sétálni, hisz én futó vagyok. 780 km, azt 10 nap alatt le lehet szaladni. Naponta 2 maraton az belefér, de nem egyedül kéne menni, hanem csapatban. Mégis úgy más. Hazaérve a komáromi Európa Futó Egyesületben bedobtam a témát, és páran jelentkeztek is. Mielőtt elment volna a kedvük rövidre zártam a dolgot, mondtam, hogy én állom a buszt, megmondtam a dátumot, és végül 8-an nekiindultunk. Öten futottunk, egy biciklivel, és ketten kísértek minket, köztük a párom Szilvia, aki leszervezett minden részletet. Ez egy amolyan edzőtábor volt egy komoly lelki töltettel és fejlődéssel. Komoly koreográfia volt, minden reggel fél 8-kor rajt, meghatározott szakaszok, térkép, leszervezett szállások. Nagy élményként maradt meg.


A Race Across America-ra való visszatérés a bakancslistán van   fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook

Van e olyan rekord, amit még nem döntöttél meg, és szeretnéd mindenképp? Mi szerepel még a bakancslistádon?
 
55 évesen ennyi rekorddal és ilyen eredmények mellett el kell engedni már a rekordok hajszolását. Addig kell sportolni és versenyezni, amíg örömed leled benne, és jól esik, de nem szabad megszállottjává válni. Mint mondtam, a tisztességes teljesítés a legfontosabb, ami akár győzelmet is jelenthet, de a rekordokat és a legeket már el kell felejteni. Így is sok minden meg volt már. Ha a bakancslistáról van szó, akkor egyszer még szeretnék visszatérni Amerikába, a Race Across Amerika kerékpáros versenyre, ami 4800 km és már kétszer teljesítettem. Ugyanígy bakancslista egy 3 órán belüli maraton teljesítése. Eddig 3 óra 13 perc a rekordom.
Van jövőre Amerikában egy triatlon. Egy floridai tóban kell úszni 50 km-t, majd át kell szelni a kontinenst biciklivel, ami kb 3800 km, és végül a Death Valleyben meg kell futni a legendás Badwater útvonalát, ami 217 km, 2500 méteres szintkülönbséggel, és nem egyszer 54 fokos hőségben. Ez a TransAmTrip. Ha már kell legyen egy álom, akkor ez legyen az. Eddig 12 nevező van 6 országból, és ha találok támogatót, akkor jó eséllyel indulok. Nem egyszerű, hiszen csak a nevezés egy ilyen versenyre kb. 1 millió forint.


Még mindig elfér pár érem a gyűjteményben       fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook


Mit jelképez számodra a védjegyeddé vált Komárom feliratos magyar zászló?

Mindent. A hazánkat, életterünket, kisebb és nagyobb közösségünket. Hozzátartozik a filozófiámhoz és az életstílusomhoz. Tudni kell azt, hogy amikor a Himalájára először készültem, elmentem Simicskó István akkori sportállamtitkárhoz, és engedélyt kértem a magyar zászló és címer használatához. Az olimpikonok erre esküt tesznek, én pedig akkor 50 éves amatőrként felhatalmazást kértem, és kaptam. Azóta is büszkén használom. Az volt az egyetlen alkalom, hogy egyszeri állami támogatásban is részesültem.
Büszke vagyok a magyarságomra, a hazámra, az országomra és a városomra. Ebben a sorrendben. Sportolóként szerintem ki kell érdemelni ezt a megtisztelő lehetőséget. Nem szabad csak úgy lobogtatni egy ország zászlaját hivatalos eseményeken, hisz az egy nemzetet képvisel. Erre szerencsére fel vagyok hatalmazva, és az érdemeim is megvannak hozzá.
fotó: Szőnyi Ferenc-versenynapló / Facebook

Cikkünk első részét itt olvashatja: