Több mint Stadion!

fotó: Lászlo Balogh / Stringer / Gettyimages

Sok híres stadion létezik a világon. Wembley, Maracana, Estadio Azteca, Anfield, Old Trafford, Santiago Bernabeu, Camp Nou, Mestalla, Stadio Olimpico, San Siro és még sorolhatnánk. Mind történelmi jelentőségű helyek és a futball szentélyei.

Nekünk, magyaroknak ugyanilyen volt a csaknem 69.000 férőhelyes Népstadion, melynek építését 1948 júliusában kezdték meg. A főváros lakossága lelkesen azonosult az üggyel, rengetegen vettek részt önként a munkában, ugyanúgy, mint Puskás Ferenc és az Aranycsapat tagjai is.

A Népstadiont 1953 augusztus 20-án adták át díszfelvonulás, zászlós parádé, nemzetközi meghívottak, 2100 körbevonuló sportoló, tízezer szabadon engedett fehér galamb és hatalmas csinnadratta közepette avatták fel. Első sporteseményként a Norvégia–Magyarország atlétikai viadal majd a Budapesti Honvéd–Szpartak Moszkva labdarúgó mérkőzés szórakoztatta az ünneplő tömeget. A kommunista rendszer sajátos ünnepségének és grandiózus kivitelezésének ellenére is igazi történelmi pillanat volt.


A Népstadion avatója 1953-ban fotó:http://cdn.nwmgroups.hu

A Népstadion a későbbiekben számos történelmi sportsikernek vagy akár koncertnek adott otthont. Felléptek olyan legendás együttesek és énekesek, mint a The Rolling Stones, AC/DC, Metallica, Guns N’ Roses, Queen, Depeche Mode, Louis Armstrong vagy Michael Jackson, de ugyanúgy fontos megemlíteni az 1991-es első magyarországi pápalátogatást, amikor II. János Pál pápa a Népstadionban (is) találkozott a magyarokkal.
Az idők folyamán viszont a Népstadion elavult, és eljött az ideje 2016-ban a lebontásának és egy új, korszerű, multifunkcionális nemzeti stadion, a Puskás Aréna építésének.

Az elmúlt években többször megfordultam a Népstadionban (akkor már Puskás Ferenc stadion). Először egyetemistaként, 2006 december 9-én jártam a stadionban a Puskás Ferenc temetésén. Sosem találkoztam Öcsi bácsival, de mégis úgy éreztem, hogy ott a helyem, hiszen az egyik legnagyobb magyar ember távozott el közülünk. Nagy hatással volt rám. Az ünnepség végén felmentünk a pályára, megérintettük a füvet, a kapukat, körbetekintettünk és elképzeltük milyen lehet itt játszani, miközben 69.000 ember teli torokból szurkol. Valószínűleg ezt egy futballt vagy sportot nem szerető ember nem értheti meg, mit jelentett nekünk egy fiatal egyetemistákból álló futballcsapat tagjainak ez az érzés, ugyanúgy, mint ott lenni egy legenda temetésén.
Nem sokkal azután 2007-ben láttam a magyar válogatottat is a stadionban, amikor barátságos mérkőzésen megvertük a friss világbajnok Olaszországot 3-1 arányban. Leírhatatlan érzés volt átélni egy ilyen győzelmet, ugyanúgy, mint ahogy 2012 októberében a törökök felett aratott 3-1-es katartikus siker a világbajnoki selejtezők során. Ezek voltak az egyedüli győzelmek, amelyeket élőben láttam, több kudarcos mérkőzés mellett (pl. hollandok, svédek), de azt kell mondanom, hogy mindegyik mérkőzés nagyon sokat jelentett számomra.


fotó: civilhetes.net

Egy igazi szurkoló együtt örül a csapattal, és bár bosszankodik, vagy nagyon mérges egy-egy vereség után, mégis meg kell tanuljon együtt bánkódni vagy sírni velük, hiszen egy közösség, nemzet tagjai vagyunk, ez mindig összeköt majd bennünket. “Bajban ismerszik meg a jóbarát” – tartja a híres mondás. Ugyanez igaz kell legyen a szurkolókra is, még akkor is, ha nagyon rég nagy a baj, és talán még nagyon sokáig az lesz. Könnyű ilyenkor követ vetni a magyar futballra és a magyar válogatottra, és néha érthető mód elszaporodtak a rosszindulatú hangok (nagyon finoman fogalmazva) a Puskás Aréna megépülésével kapcsolatosan. Ha most létezne az Aranycsapat, meg sem kérdőjeleződne ennek a létjogosultsága, hiszen talán mint már elhangzott, 1953-ban  „ a főváros lakossága lelkesen azonosult az üggyel, rengetegen vettek részt önként a munkában”. Más idők voltak.

Ilyen lelkülettel látogattam ki pénteken a Puskás Aréna avató ünnepségére és a Magyarország – Uruguay nyitómérkőzésre. Hosszú elemzéseket lehetne írni nagyon sok részletről, mint ahogy sokan meg is tették már. Számos pozitív és negatív, dicsérő és kárhoztató cikk jelent meg előtte is és utána is a magyar médiában. Nem akarok kiemelni semmit sem, vagy reagálni semmire sem, hiszen nem az én dolgom, vagy célom. Én, mint egyszerű magyar ember szeretném leírni, mit éreztem ezen a történelmi jelentőségű eseményen.


fotó: Lászlo Balogh / Stringer / GettyImages

Nagyon sok focimeccsen jártam az elmúlt években. Jártam Világbajnokságon, Európa bajnokságon, Bajnokok Ligája döntőn. Láttam a Real Madridot, AC Milant, Juventust, Barcelonát, Atletico Madridot, Manchester Unitedet, Paris Saint Germaint, Romát, Laziót játszani. Láttam a brazilokat, argentinokat, angolokat, horvátokat, németeket, portugálokat, spanyolokat, olaszokat, belgákat, Kolumbiát vagy akár Elefántcsontpartot játszani tétmérkőzésen. Láttam olyan világsztárokat, mint Cristiano Ronaldo, Messi, Buffon vagy Totti, és még sorolhatnám. Mind egytől egyik fantasztikus érzés volt, és mindegyik meccsnek leírhatatlan hangulata volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármelyiket is elcserélném egy magyar válogatott mérkőzésre, hisz a foci színvonala vagy az ilyen meccsekre való kijutás nagyon nehéz. Viszont egy dolog mindig biztos marad. Ezeken a meccseken, még ha a szeretett klubcsapat is játszik, vagy egy szimpatikus válogatott, vagy bármekkora is legyen a világesemény, mégis mindig idegen leszek. Nem az én nemzetem játszik, és pont emiatt nem ugyanaz a (siker)élmény.

Akik átérezték vagy akár ott is voltak a 2016-os Marseillei „vonuláson”, vagy Budapest, esetleg más városok utcáin, azok értik az érzést, amiről beszélek. Románia kiesett a csoportból, sőt már a második csoportmeccs után nem volt miben reménykedniük, így Nagyvárad főterét, még ha rövid időre is, a magyarok foglalták vissza, és szurkoltak az óriáskivetítő előtt a saját csapatuknak. Ez nekünk olyan érzés volt, amit át kell élni, csak úgy lehet megérteni. Ez jelenti azt, hogy magyarnak lenni!


 
A sport mindig is a magyarságtudat egyik fontos pillére volt és lesz is a jövőben, hisz egybeköti egy nemzet tagjait. Mindegy ki van a pályán, mennyire jó vagy gyenge sportoló, nyer vagy veszít, amíg a címeres mezt viseli, addig minket, magyarokat képvisel, akiket összeköt a közös szurkolás élménye. Ez minden sportra igaz, de nyílván a futballra, mint legnépszerűbb sportágra hatványozottan. Ennek köszönhetően és a játék természetéből adódóan egy focistadion a legnagyobb szurkolásra alkalmas hely, és egy valamire való nemzetnek kell legyen annyi önbecsülése, hogy rendelkezzen egy ilyen stadionnal, mely nem csak a játék miatt fontos, hanem a magyarságtudat erősítése miatt is!     


fotó: Lászlo Balogh Stringer / GettyImages

A stadion körüli hangulat, a magyar mezben vagy sállakkal érkező szurkolók gyülekezése, a stadion belső hangulata, az éneklés, a szurkolói rigmusok skandálása, a himnusz (mely önmagában véve egy nemzeti ima) közös eléneklése, a libabőr vagy akár 66.000 ezer helyszínen való gólöröme mind-mind ennek a részei. Olyan dolgok, amelyek csak erősíteni tudják a magyarságtudatunkat és nemzeti identitásunkat, nekünk, akiknek megvan, vagy pedig gyermekeinknek, akiket magunkkal viszünk egy ilyen mérkőzésre. Ez akár lehet egy tudatos nevelés is. Ha semmi más haszna nem volt az új Puskás Arénának, csak annyi, hogy azok a gyermekek, a jövő nemzedéke, akik részt vettek a mérkőzésen átérezhették mit jelent magyarnak és a magyar nemzet tagjának lenni, akkor már megérte megépíteni a stadiont!


Nem mindegy, hogyan neveljük őket! fotó: mlsz.hu

Mint korábban írtam, vannak dolgok, melyeket csak azok értenek meg, akik sportszeretőek, viszont szeretjük játékot vagy nem, érdekel-e a sport vagy nem, cseppet sem számít, amikor anyaországi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, székely vagy akár a diaszpóra magyar tagjai könnyes szemmel, meghatódva és libabőrösen éneklik egy helyen hatvanhatezren a négy dunaszerdahelyi gyermekkel együtt, hogy “Egy vérből valók vagyunk”!