Hősök a hőskorban második rész

fotó: Tőkés Máté

Ismét Nagyváradon járt Kozma Mihály korábbi futsal szövetségi kapitány, a Magyar Labdarúgó Szövetség futsal edzőképzés vezetője, a futsal bizottság elnöke, aki szombat délután megtartotta második előadását a magyar fociról és annak harmadik aranykoráról. Az előadás címe: Arany, Ezüst és Bronz csapat volt.
A két előadást a NAC Labdarúgó Egyesület szervezte a Bethlen Gábor Alap támogatásával.

Kozma Mihály az elmúlt alkalommal a magyar foci kialakulásáról beszélt, és a történettel egészen a II. világháborúig jutott. Szombaton ismét itt vette fel az előadás fonalát. A Partiumi Keresztény Egyetem aulája szinte teljesen megtelt, nagyrészt fiatalokkal, a NAC Labdarúgó Egyesület mezben megjelent játékosaival, a szülőkkel és több nagyváradi sportszeretővel.

A hallgatóság nagyon sok érdekességet tudhatott meg a magyar fociról és az Aranycsapatról. Még az igazán hozzáértőknek is akadtak különlegességek Kozma Mihály korabeli képekkel és videókkal gazdagított előadásában. Nagyon izgalmas volt, ahogy az előadó a magyar focit és az Aranycsapatot a kor történelmi körülményei közt vette górcső alá, és mutatta be a magyar futball és történelem olyan egybefonódásait, melyek fényében sok minden más értelmet nyer, és elgondolkoztatta a hallgatóságot.

Ilyen részletekként érdemes megemlíteni, hogy 1950-ben abszolút esélyesként nem vettünk részt a brazíliai világbajnokságon, mert a kommunista Magyarország sokkalta a világverseny költségeit.
Kiderült ugyanúgy, hogy az Aranycsapat játékosai nem egyszer nemcsak a győzelemért, hanem akár az életükért játszottak, hiszen az ő kudarcuk a rendszer kudarcát is jelentette volna. A játékosok folytonos nyomás alatt voltak. Így például az 1952-es helsinki olimpián Péter Gábor ÁVH-s tiszt 343 sportolóból 323-t megbízhatatlannak titulált. A döntőben nem volt megengedve egy Jugoszlávok elleni kudarc. Puskás a mérkőzés elején büntetőt hibázott. Annyira zavarban volt, hogy a csapattársai utólagos elbeszélései alapján a játéka már a csapat hátrányára volt, és kiküldték a szélre, hogy ne gátolja őket. Végül rúgott egy gólt, és visszanyerte az önbizalmát, majd Czibor góljával 2-0-ra győztünk. Az olimpiai arany a rendszer diadala volt. A játékosok annyira felszabadultak a győzelemtől, hogy nem is járt a díjátadón az eszük. Az anekdota szerint, csak a másnapi újságokban nézték meg, hogy a díjat átadó világszépe tényleg olyan szép-e.


fotó: Tőkés Máté

A berni döntő elvesztése egy 16 éves veretlenségi sikersorozat végét jelentette, amely akkora káoszba és haragba csapott át Magyarországon, hogy a Kommunista Párt teljesen megváltoztatta addigi hozzáállását nemcsak a sporthoz és a sportolókhoz, hanem minden kiemelkedő eredményt elérő magyarhoz is. Addig kiemelt szerepben és státuszban kezelték őket, mindent szabad volt nekik, hiszen a rendszer politikai célokra használta a sportot, és a sportban elért dicsőség a rendszer erejét bizonyította.  1954-ben viszont minden megváltozott. Rájöttek, hogy ez egy olyan fegyver, ami visszafele is elsülhet. Innentől inkább leépítették a sportolók köré épített felhajtást és dicsőítést. Így történhetett meg, hogy Albert Flórián például nem vehette át személyesen az Aranylabdát, csak pár hétre rá kapta meg a Gundel étteremben. Így tűnt el szép lassan az Aranycsapat is a süllyesztőben, és bár az azt követő ezüst csapat szintén szép sikereket ért el, már nem élvezte a rendszer támogatását, így a magyar futball is elindult a leejtőn lefelé.
Érdekes belegondolni utólag, mi lett volna, ha 50-ben kiutazunk a világbajnokságra, vagy netán 54-ben mi nyerjük meg a döntőt? Talán megkezdődhetett volna a magyar futball negyedik aranykora, és minden másként alakult volna el egészen a mai napig. Sajnos az elmúlt évtizedekben csak annyi maradt számunkra, hogy “mi let volna ha…”