Húszonegy éve hunyt el a legendás Csipler Sándor
A világhírű szatmári vívóiskola megalapítója dolgozott Párizsban, volt hadifogoly – legenda lett belőle.
Kilencven évet élt. Szatmárnémetiben született 1909-ben és ott is hunyt el 1999-ben. Olasz mestertől tanulta el a vívás csínját-bínját, amit aztán Párizsban is igyekezett továbbadni. A második világháborút követően orosz fogságba került, majd onnan hazatérve bajnokok egész sorát nevelt ki. Ám ennél is jóval többet tett: megalapította a szatmári vívóiskolát, amelynek képviselői mindeddig öt olimpiai aranyérmet szereztek. Így vált a vívás igazi legendájává Csipler Sándor, aki húsz éve, 1999 utolsó napján hunyt el.
A Mesterről alábbiakban a Vívómúzeum Facebook-oldalán található remek írással emlékezünk. Az oldalra kattintva több korabeli fényképet is találunk Csipler Sándorról.
"1909-ben született Szatmárnémetiben, édesapja borbélymester volt, feleségével 3 fiúgyereket neveltek fel. Csipler Sándor 1926 decemberében vett először fegyvert a kezébe, első mestere az olasz Pellegrini volt, aki Szatmárban is tartott tanfolyamokat. A középtermetű, zömök, erős fiatalember fantasztikusan ügyesnek bizonyult, Pellegrini szívesen foglakozott vele soron kívül is. Sorra nyerte a versenyeket és bajnokságokat, és a mester távozása után már maga is adott vívóleckéket.
Mindeközben művezetőként dolgozott a DAC gyárban, azonban 25 éves korában leépítés miatt állás és kereset nélkül maradt. Az egyik sportlapban olvasott egy hirdetést, hogy Párizsban magyar mestert keresnek kardvívás oktatására (a világelső francia tőr mellé a kardvívást is szerették volna a magyarok szintjére emelni).
Egy szót sem tudott franciául, pénze alig-alig volt, de volt akarata, ambíciója és töretlen hite. 300 frankkal és egy vasúti jeggyel a zsebében, kevés csomagjában egy tőrrel, egy karddal és egy bandázzsal utazott el a francia fővárosba. Az első időkben csomaghordásból élt, de hamarosan bútorfényezőként dolgozott. Megélt ugyan belőle, de a vívás nem hagyta nyugodni, szabadidejében otthon egyedül gyakorolt.
Egy alkalommal az Automobil Club kivilágított vívóterme előtt ment el, bátran bekopogott a jómódú úriemberek klubjába, próbát vívhatott, ezután azonnal szerződtették. 3 éves tartózkodási engedélyt is intéztek számára a befolyásos klubtagok, így végre hazamehetett, elvette feleségül a menyasszonyát, és együtt utaztak vissza. Csipler tanított és közben elvégezte Párizsban a 2 éves mesterképző intézetet, ahol 1939-ben szerzett diplomát.
A világháború után 2 évet orosz hadifogságban töltött, miután hazatért Szatmárnémetibe, az Unio gépgyárban alkalmazták, ahol megszervezte a vívóklubot. A klub tagjai között ott találhatjuk testvéreit, Lászlót és Istvánt is. Az edzések ekkor a Kazinczy utcában egy emeleti teremben zajlottak. Megindult a bajnokgyártás, futószalagszerűen: tehetségekben nem volt hiány, így mások vették át azoknak a helyét, akik a csúcsra értek és a bukaresti klubokhoz távoztak. Nem volt tehát meglepő, hogy Csipler szolgálataira a román szövetség is igényt tartott, sokáig szövetségi edző is volt, 1952-1968 között pedig öt olimpiára készítette fel a szatmári és a román vívókat. Tanítványai sorába tartozott a teljesség igénye nélkül Jencsik Stahl Katalin, Gyulay Jenei Ilona, Tasi Ardeleanu Zsuzsa, Haukler István, Szepessy József, Kuki Péter.
Nem voltak titkai. A megszállottak fanatizmusával és alaposságával tevékenykedett, reggeltől estig a vívóteremben tanított, magyarázott, megrótt, - és ha ritkábban is, de – dicsért.
A mester élete sikerektől volt hangos, de személyes tragédiáktól sem volt mentes. Fiatalon elvesztette gyógyíthatatlan betegségben szenvedő sokszoros válogatott, kétszeres olimpikon egyetlen fiát, Attilát.
A kiváló szatmári vívóeredményeknek köszönhetően 1976-ban felépült az új vívóterem, ahol a Csipler-növendékek folytatták a mesterük által elkezdett munkát. A vívóterem átadása után nyugdíjaztatták, pedig úgy érezte, még tudott volna dolgozni…
1997-ben a város díszpolgárává avatták. 1999-ben növendékei támogatásával róla megmintázott bronz mellszobrot lepleztek le a vívóterem előtt (Erdei István szobrászművész munkája). A szoboravatáson még megjelent a mester, de az ezredfordulót már nem érhette meg, 90 éves korában, 1999. december 31-én elhunyt. Szeretett felesége, Duci néni 2003-ban követte, mindketten a vasútállomás melletti református temetőben nyugszanak.
Forrás: Stahl István: Szatmári pengék, Brassói Lapok 1938. november 20."
fotó: www.facebook.com/vivomuzeum