Kitüntették Soós Tibort

Felsorakoztak Szlovákia első Érdemes Sportszakember címet viselői (a képen balról a második, a kivetítőn balról a harmadik Soós Tibor)

Szlovákia létezése óta a minap fordult elő először, hogy „érdemes” címmel tisztelték meg az ország legjobb sportolóit, edzőit, vezetőit. Soós Tiborral az elismeréséről és nyugdíjas mindennapjairól az Új Szó riportere beszélgetett.

Két éve állami kitüntetést kapott, a minap pedig Érdemes Sportszakember címet vehetett át. Mégiscsak megérte kajak-kenu edzőnek lenni, ha nem is főállásban?

Természetesen. Azért nem lettem soha profi edző, mert műszaki végzettségem van, és az apám mindig azt mondta, hogy a hobbiból ne legyen munka. Nagyon szerettem az edzősködést, és nem munkának tartottam, inkább szórakozásnak. Mikor már jöttek az eredmények, a gyerekek jelezték, igaz, hogy szórakozásból csinálom, de ők profik, én is profiként viselkedjek. Utána már fegyelmezetten csináltam.

Milyen sportszakember Soós Tibor?

Az elismerés szerint érdemes. A sportszakemberek közé nemcsak az edzők tartoznak, de mindenki, aki a sportolókon kívül ebben a világban mozog. Jólesett az elismerés, találkoztam néhány ismerőssel, de a legnagyobb élmény az volt, hogy beszéltem Demján Zoltánnal, aki 1984-ben feljutott a világ legmagasabb pontjára, a Mount Everestre. Tizenöt éves koráig kajakos volt. Kirúgták a pozsonyi Slávia UK-ból, mondván, hogy nincs jövője abban a sportban. Ment haza letörten, amikor meglátta a vár alatti alagútnál a sziklamászókat, ő is csatlakozott hozzájuk, és elindult a hegymászás világába. Magyarul beszélgettünk, elárulta, ötéves koráig nem tudott, csak magyarul. Napjainkban a szlovákoknak magyar, a magyaroknak szlovák.

Az Érdemes Sportszakember cím megtiszteltetés, a többiek közül kiemelve példaképül állítás. Mi jár az ember fejében, mikor ezzel szembesül?

Hetvenkét év felé tartva jólesik, ha gondolnak rám.

Versenyzőként kenus, később sportvezető, klubelnök és kajakedző volt. Mi vitte rá erre a pályára?

Eleinte, mint minden kisgyerek, pingpongoztam, fociztam, mindent csináltam, s közben nagyon megtetszett nekem a víz. Komárom amúgy is körül van véve vele. Egyszer kimentem a csónakházba. Kajakos akartam lenni, de kevés volt a kajak, azt mondták, ott van egy üres kenu, ha járni szeretnék, kenuzhatok. Így lettem kenus.

Hat kajakvilágbajnok – Szabó Attila, Riszdorfer Mihály, Riszdorfer Richárd, Vlček Erik, Juraj Bača, Tarr György – került ki a keze alól, s közben olimpiai érmesek és Európa-bajnokok is lettek belőlük. Ez hogyan sikerülhetett?

Nemcsak az én munkám, ifikorukban Polhammer Laci is edzette őket. Mindannyian nagyon tehetségesek voltak, nem kellett nagy dolgokat művelnem, csak megteremteni nekik a jó feltételeket. Bennük volt a győzelmi vágy, az ambíció, a szorgalom, minden, ami kellett. Szerencsém volt, hogy rájuk találtam, pontosabban megörököltem őket.

Lépésről lépésre vonult ki a kajak-kenuból, sorban átadva másoknak a feladatköreit. Milyen nyugdíjas élet várt Soós Tiborra?

Nagyon élvezetes. Délelőttönként kimegyek a csónakházba, amikor még nincs nagy zsivaj. Utánam Broczky Laci volt a klubelnök, egy ideje Demin Viktor folytatja. Arra vagyok büszke, hogy a fiatalok sokkal jobban csinálják, mint én. Azt mondogatják, az a jó tanár, akinek a diákjai felülmúlják őt. Másként, korszerűbben gondolkodnak, és jól teszik a dolgukat, nem beszélve az edzők, Likér Peti és társai munkájáról. A nagy szorgalom a jellemző a klubra. Még sokkal inkább, mint az én időmben. Az már csak szerencse kérdése, hogy újra összejöjjön annyi bajnok, mint nekem. Komáromban mindent megtesznek azért, hogy a jövőben is folytatódjanak a sikerek. Ez nem frázis, ez így van. Boldogsággal tölt el, mikor kimegyek a csónakházba, és látom, miben léptek előre. Két csónakházat építtettem fel, de nem az volt a nehéz, hanem a fenntartásuk – magas színvonalon. A közel 35 ezer lakosú Komáromban a kajak-kenu már elfogadott sportág, annak ellenére, hogy néhány labdajátékban is az élvonalban szerepelnek a gárdák.

Fotó és forrás: ujszo.com