„Futni, hinni, megérkezni” – Dunaszerdahelyről az Athéni Maratonig

A futás sokak számára sport, másoknak kikapcsolódás, néhányaknak pedig életforma. Derzsi Ildikó számára mindhárom egyszerre. A dunaszerdahelyi édesanya és amatőr maratonfutó néhány évvel ezelőtt vette fel először a futócipőt – ma pedig már nemcsak országos, hanem nemzetközi versenyeken is képviseli városát és csapatát, a TopRunDS-t.

Legutóbb Görögországban, az Athéni Maratonon állt rajthoz, ahol a legendás útvonalat teljesítette: 42,195 kilométert az attikai hegyek között, a klasszikus maratoni útvonalon, amely végül az ókor szívében, az athéni Panathinaiko Stadionban ért véget. A történelmi környezet, a kihívást jelentő pálya és a párás, esős időjárás ellenére 4 óra 23 perc 10 másodperc alatt teljesítette a távot – ezzel nemcsak sportteljesítményt, hanem emberi példát is adott kitartásból és elszántságból.



Ildikó története azonban jóval több, mint egy maratonról szóló beszámoló. Egy nő története, aki a mindennapi élet – munka, család, gyereknevelés – sodrásában is képes volt megtalálni önmagát a futásban. Egy édesanyáé, aki a COVID bezártságában fedezte fel, hogy a futás nemcsak testet, hanem lelket is formál.

Ildikó a sportban ma már hivatalosan is regisztrált atlétaként, közösségének aktív tagjaként és kétgyermekes anyukaként inspiráló példát mutat arra, hogy sosem késő újrakezdeni, célokat kitűzni és elérni azokat – akár 42 kilométeren át is.

Erről, a görögországi maraton élményéről, a kezdetekről, a TopRunDS közösségéről és a sport szeretetéről beszélgettünk vele.

Miért pont Görögország?

Két okból is választottam ezt a helyszínt. Az egyik, hogy mindig is lenyűgözött az ókori történelem: itt születtek meg azok az alapok, amelyekre a mai világ épül. Görögország maga a civilizáció bölcsője, tele történelmi emlékekkel, tudománnyal, kultúrával, politikával és sporttal.
A másik ok ennél személyesebb: egy nagyon kedves barátomat kísértem el az utolsó maratoni távjára. Ő volt az, aki elindított engem a versenyzés útján, és aki mellett lefutottam életem első félmaratonját és maratonját is. Így számomra ez a futás nemcsak egy újabb táv teljesítése volt, hanem a „tanár–tanítvány” kapcsolat, a kezdettől a befejezésig tartó út megünneplése is.



Megszakítva akkor egy kicsit a maratoni és görög gondolatmenetet, térjünk vissza az alapokhoz. Miért éppen a futást választottad?

A mozgás mindig is az életem része volt. Alapiskolás koromtól főiskolás éveimig kézilabdáztam, kipróbáltam a focit is, de a felnőtt élet kötelezettségei mellett egyre nehezebb volt rendszeresen edzeni. Próbáltam más mozgásformákat is: csoportos aerobikot, várandósan terhestornát, baba-mama tornát, babakocsizást a gyerekekkel – mindig igyekeztem aktív maradni. Aztán jött a COVID, és hirtelen a világ zárva lett. 0–24 otthon lenni, minden nap ugyanolyan… Még ekkor is próbáltam online tornázni, de egyszer úgy éreztem, megfulladok. Egy nap, a kijárási tilalom előtt 30 perccel, egyszerűen felkaptam a cipőmet és elindultam. Nem érdekelt semmi, csak futottam. Az a futás mindent megváltoztatott. Nagy energiát és nyugalmat adott egyszerre. Rájöttem, hogy a futás rugalmas, a saját időmben végezhetem, és feltölt – nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Azóta ez lett az én „énidőm”, ami mindig visszaadja az egyensúlyt.

Szóval nem egy újkeletű dolog maga a futás, és nem évtizedes rutinról van szó ezen a téren. Hogyan lett ebből az „énidőből” valós sportteljesítmény és egyáltalán maratoni cél?

A futás számomra új világot nyitott, és hihetetlen, de 2022 szeptemberében kezdődött el ez az út. 2023-ban, teljesen kezdőként, lefutottam a 4 évszakos félmaratont, részt vettem az Od Tatier k Dunaju (OTKD) stafétán, és minden egyes kilométerrel egyre közelebb kerültem a céljaimhoz. Aztán 2024 márciusában, Rómában, elérkezett az első maratonom. Ott, a város történelmi utcáin futva, éreztem először igazán, hogy nincs megállás: minden lépés új erőt adott, minden kilométer bizonyította, hogy képes vagyok rá. Az első maraton pillanata örökre megmaradt a szívemben – nemcsak teljesítés volt, hanem egy új fejezet kezdete az életemben.

Lenyűgöző és példaértékű, ahogy a COVID idején való bezártságból ilyen irányba törtél ki, és ahogy mondod, új fejezetet nyitottál. Tehát a római sikeredet most megsüvegelted egy athéni versennyel is.

Igen, bár nagyon sok kilométer van már mögöttem, de eddig a teljes, 42 km 195 m-es távot kétszer teljesítettem, és biztos vagyok benne, hogy itt még nem ér véget a történet. Már most is izgat, hogy hol a határ, és egyszer szívesen kipróbálnám az ultrafutást is.



Ha jól tudom, számodra a futás és a versenyzés nem csupán individuális sport és kihívás, hanem egyben csapatsport és közösségi élmény is, így a TopRunDS sportklub tagja vagy. Mit jelent számodra a TopRunDS közössége?

2022 decemberében csatlakoztam a TopRunDS csapatához. Mindig is csodáltam a tagok elszántságát és kitartását. Életem során mindig csapatsportokban mozogtam, így bár a futás hamar a szenvedélyemmé vált, hiányzott a társaság és az összetartás. Tarič Lászlót már korábban ismertem, és nagyon szimpatikus volt számomra a hozzáállása a dolgokhoz és maga a csapat is, amit létrehoztak: mindenki a saját teljesítményéért felelt, mégis egy egészet képviselt, és a közösség értékelte és támogatta egymást. Ez a közösség számomra a motiváció és az összetartozás élményét is jelenti.

A TopRunDS-tagság a közösség mellett viszont hivatalos sportolói státuszt is jelent, ennek megfelelően pedig a Szlovák Atlétikai Szövetség regisztrált sportolója is vagy. Milyen komolyabb versenyeken indultál és milyen sportsikereket értél már el?

A siker nagyon relatív, hiszen nem mindig a dobogó jelenti önmagában azt. Párszor már álltam dobogón, és volt, amikor csak másodpercekkel csúsztam le róla, mégis minden futás számomra siker volt. Életem első hivatalos versenye 2023 februárjában, Párkányban volt, ahol a 4. helyen végeztem – mindössze pár másodpercre a dobogótól, olyan futók mellett, akikről köztudott, hogy nem amatőrök, így számomra természetesen a 4. hely is felért egy dobogós szerepléssel.

2023 májusában a Hornosalibské pólmaraton desiatky versenyén a 3. helyen végeztem, a magyarországi BSI 4 évszakos félmaraton-mánia sorozatban pedig legtöbbször a mezőny első felében végeztem. A Tatai Minimaratonon és félmaratonon kategóriámban 3. helyezést értem el, ahogyan a szlovákiai Behaj Lesmi trailfutáson is, ahol teljesen amatőr trailfutóként álltam a dobogón. Felemelő élmény volt 2024-ben az OTKD stafétán 11 futótársammal, tiszta női csapatként a 2. helyen végezni. Emellett sikerként könyvelem el, hogy futótársammal kétszer is sikerült összeszerveznünk egy remek csapatot az Ultrabalatonra.

Az eredmény vagy pedig önmagában a sport szeretete motivál?

Bár motivál az eredmény és a dobogó, én elsősorban mindig önmagammal versenyzek, és azt próbálom felülmúlni, aki tegnap voltam.



Térjünk akkor vissza Görögországba. Mit érdemes tudnunk az Athéni maratonról? Hogyan sikerült, és hogyan élted meg?

Rengeteget készültem rá – talán még annál is többet. Az első maratonom célja egyszerű volt: kezdő futóként lefutni a távot. Tudtam, milyen hibákat követtem el korábban, és azt is, min kell javítanom. Itt és most a célom már az idő volt. A pálya nem könnyű – nagyrészt emelkedőkből áll –, így keményen edzettem: hegyet másztam, futottam esőben, hőségben, hajnalban és este, tornáztam, erősítettem. Szívemet-lelkemet beletettem. Már nagyon közel voltam ahhoz, hogy 4 órán belül teljesítsem, amikor az élet közbeszólt. Két nappal a verseny előtt lebetegedtem, belázasodtam – egy pillanat alatt omlott össze minden. A társaim tartották bennem a lelket, de mindannyian tudtuk, hogy baj van. Mégsem akartam feladni. Megfogadtam: ha kell, lesétálom, de végigmegyek. A helyi praktikáknak és a makacsságomnak köszönhetően végül rajthoz álltam. A szakadó eső sem tántorított el. Magam sem tudom, mi vitt előre – az akaraterőm, az őrültségem vagy mindkettő –, de mentem. Sokat futottam az iramfutókkal, és amikor már leszakadtam tőlük, akkor sem adtam fel. Mindig találtam valami új motivációt.

Az utolsó kilométereken, amikor az emberek lelkesedése, az olajfaágak és a babérkoszorúk látványa körülölelt, valami felemelő érzés vett át mindent. Amikor beértem a történelmi olimpiai stadionba, minden fájdalom, minden nehézség eltűnt. Csak egy gondolat maradt: „Megcsináltam. Nem adtam fel.”

Ha jól tudom, családanya is vagy. Hogyan illeszthető össze a komolyabb sportteljesítmény a munkával, családdal és a mindennapok kihívásaival?

Nem könnyű, de rengeteg támogatással lehetséges. A férjem sportolói múltja – kézilabda és évekig tartó futball – miatt pontosan érti a szenvedélyemet és az én kitartásomat, valamint tudja, milyen izgága, akaratos és önfejű vagyok. Tudja, hogy nálam nincs lehetetlen. Igaz, van A-, B-, C-, D-lehetőség, de lehetetlen nincs. Ő adja a biztos hátteret, nővérem a legnagyobb szurkolóm. És vannak fantasztikus barátaim, akik bármilyen „őrültségbe” készek velem belevágni: akár kilométereket futnak velem aszfalton vagy terepen, vagy kedvemért körbebiciklizik a Balatont 211 km-en át, a futóimat kísérve.

Milyen életfelfogásra neveled a gyerekeid a sport szempontjából?

A sport megtanít a fegyelemre, tiszteletre és arra, hogy nincs lehetetlen. Nem erőltetjük a gyerekekre a mozgást: ha szeretnék, csinálják, ha nem, legalább az egészségükre figyelnek. Lányom a kézilabdát választotta, és teljes szívvel támogatjuk, hogy elérhesse az álmait. Kisfiam inkább művészlélek, de imád táncolni, biciklizni és sétálni – ezért őt abban bátorítjuk. Így minden gyerek megtalálja a saját útját a mozgásban, miközben élvezi, amit csinál.

Végezetül, szeretném megkérdezni, mi a legnagyobb sportolói álmod?

Sok álmom van, de ismerem a saját korlátaimat. Tudom, hogy nem leszek világbajnok, de szeretek határokat feszegetni. Nagyon szeretném a maratont 4 óra alatt teljesíteni, és kipróbálni az ultratávokat, sőt a terepfutásban is megméretném magam. Szeretném megmutatni, hogy akár amatőr hobbisportolóként is lehet komoly eredményeket elérni.

Képanyag: Derzsi Ildikó