Ez már nem az a válogatott

Véget ért az októberi válogatott idény is, de akár még a szeptemberit is ide lehetne sorolni, és azt mondani, hogy az őszi válogatott idény kétharmada lejárt, és nekünk szurkolóknak nem kell fognunk a fejünket, ha mérleget vonunk az eddig látottakból. Három győzelem, egy vereség és egy döntetlen. Ez így ránézésre egy száraz adat, és matematikailag vagy futballstatisztikailag jól hangzik, sőt bármilyen középcsapat boldogan írná az eredményeihez. De most ennél többről van szó, hisz szurkolóként nem ehhez vagyunk hozzászokva az elmúlt évekből, évtizedekből. Valahogy a Guttmann átokhoz hasonlóan a magyar válogatotton is évtizedeken át finoman szólva volt valamilyen rontás, hogy mindig a döntő pillanatokban megremegtek a lábak, elfogyott a levegő vagy akár a harcikedv, ami sokszor amúgy sem volt a megfelelő, és egy-egy mérkőzéssel elvérzett nemcsak egy adott tornára való kijutás lehetősége, hanem maga a magyar futball is.

Mi a szurkolók és a nemzetünket szeretők pedig mérkőzésről mérkőzésre vérző szívvel néztük, ahogy Málta vagy Andorra, hogy a nagyokról már ne is beszéljek sárba tiporják a címeres mezt és az egykori dicső futballmúltunkat.

Valahol olyan volt a magyar futball, mint a dévai vár építésének legendája: “Tizenkét kőmives összetanakodék, / Magos Déva várát hogy fölépittenék. / … / Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek. / Amit raktak délig, leomlott estére, / Amit estig raktak, leomlott reggelre.”

Hiába kezdték el többen, többféleképpen, más-más technikával, más szövetségi kapitánnyal, más játékosokkal, mégsem sikerült, hiszen mindenki más irányba indulva akarta elérni ugyanazt a célt.

Most valami viszont végre megváltozott, illetve nem is most, hanem már 2016-ban, az Európa bajnokságon, amikor rájött a nemzet, hogy létezik másképp is, lehet büszkén is szurkolni, lehet Marseillében menetelve büszke magyarnak lenni vagy éppen Budapesten közösen énekelni, hogy “Az éjjel soha nem érhet véget”! Sokan megjegyezték, hogy véletlen volt, vagy arra fogták, hogy megemelték a résztvevő csapatok létszámát, pont kijött a lépés és szerencsénk is volt, hisz nem mi voltunk jók, hanem az ellenfelek rosszabbak stb. Lényegtelen, nem ez számít, hiszen ha 0 ponttal is zártuk volna a csoportot, de 42 év után mégis ott lehettünk. Egy nemzedék nőtt fel úgy, hogy fogalma sem volt, mit jelent ez az érzés, nembeszélve azokról, akik már el is felejtették.

Annak az eufórikus futballélménynek most érett be a gyümölcse négy hosszú esztendő után, melyek szintén nem mindig voltak egyszerűek, sőt sokszor úgy tűnt, hogy ismét leomolhatnak azok a falak, mégis valahogy kitartottak, és idővel jócskán megerősödtek. De ugyanez elmondható a magyar futball egészére is, hiszen látszik, hogy beérett hosszú évek kitartó és következetes munkája, végre büszkén elmondhatjuk, hogy hosszú évek/évtizedek után nem kellett szégyenkeznünk a kieső csapatok miatt sem az Európai kupákban, sőt
van csapatunk a Bajnokok Ligájában, világverő csapatok és világsztárok látogattak már el, és fognak hamarosan újra hozzánk látogatni egy olyan stadionba, mely az egész magyar nemzetnek büszkesége.
Persze sok hiba van még, de a fejlődés és az ahhoz vezető út megkérdőjelezhetetlen. Ahogy Marco Rossi mondta, mi nem vagyunk az olasz válogatott, nem tudunk 30 világsztárból válogatni, nem tudunk úgy a pályára küldeni minden alkalommal egy kezdő tizenegyet, hogy az mindig ugyanolyan erősségű legyen, sőt akár a legtöbbször győzzön is, mint a spanyolok vagy a németek. Mi magyarok vagyunk, és egyelőre ennyit tudunk, ennyi az értékünk, de végre akarunk és foggal körömmel küzdünk, mindegy ki van a pályán.

Mi pedig szurkolók boldogan járhatunk ismét a válogatott mérkőzéseire vagy ülhetünk le a TV képernyő elé, mert végre bízhatunk abban, hogy a legtöbb ellenfél már nem vesz félvállról minket, és hogyha nem is nyerünk meg egy-egy mérkőzést, de emelt fővel láthatjuk távozni a honfitársainkat a pályáról. Hát még ha nyerünk…