20 év múlva, Topolyáról a kosárlabda elitjéig

borítókép: Szalai Attila vajdasági karikaturista rajza

Mint, már beszámoltunk róla Harkai Hunor az osztrák másodosztályban kezdi meg az új szezont, a Pirlo Kufstein Towers csapatának kispadján. Ez lesz a vajdasági szakember 19. szezonja edzőként, illetve Ausztria a 7. ország a pályafutása során. Új küldetése előtt a topolyai edző életútjáról, eredményeiről és tapasztalatairól beszélt a SportHatárokNélkul.hu-nak

Honnan a kosárlabda iránti szereteted?

Ennek témának több oldalt szenteltem a 3 évvel ezelőtt megjelent önéletrajzi könyvemben, megpróbálok röviden pár támpontot mondani. Édesapám a többszörös Bajnokok Európa Kupa győztes spliti Jugoplastika mérkőzéseit követte és gyerekként bele-bele néztem. Életem első olyan mérkőzése, melyet végig is néztem a televízión, az 1992-es Bajnokok Európa Kupa döntője volt, a Partizan  - Jonvetud Badalona és Aleksandar Djordjević győztes hárompontosa, amikor az utolsó másodpercekben végig robogott és védőn keresztül szinte lehetetlen helyzetből betalált. Gyerekként ki ne szeretné ezt átélni a pályán?

A volt Jugoszlávia nem lett volna olyan sikeres kosárlabdában, ha nem lettek volna kitűnő testnevelő tanárok, akik a gyerekeket a sportklubokba irányították. Ilyen volt az én testnevelőtanárom is, Stevan Ilibašić, aki a sportot még jobban megszeretette velem.  Az ő órái előtt a terem előtt álltunk és megjegyeztük neki, ha egy percet késett, mert annyira vártuk az órákat. Őszintén ma ez hány helyen van így? Neki köszönhetően az általános iskola ötödik osztályában el is kezdtem kosarazni. Gyerekként az akkori jugoszláv-, szerbia-montenegrói-, és szerb válogatott sikerein felnőve kaptam egy olyan önbizalmat, hogy minden lehetséges és nem érdekes honnan indulsz.

Általános iskola felső osztályaiban minden zsebpénzemet a Sportski Žurnal napilapra, a Tempo és Supersport hetilapokra, és a havonta megjelenő FIBA magazinokra költöttem.



Mesélj egy kicsit a kezdetekről és Topolyáról

Topolyának kb. 17 ezer lakosa van, de gyerekként a kinti kosárlabda pályán volt lehetőségem játszani 3-3 ellen egy csapatban az akkor már lassan visszavonuló a belgrádi Partizannal Bajnokok Európa Kupája győztes Mladjan Šilobad-dal. De nem csak kosárlabdában van jelenleg is több első ligás kosárlabda játékos és edző Topolyáról külföldön, labdarúgásban például említhetjük az Ajaxot, és Dušan Tadić-ot, és még sok sportolót tudnék megemlíteni. Nekem ez a dolog is önbizalmat ad, hogy ha egy kis városból is jösz, fanatizmussal és eltököltséggel elérheted a céljaidat.

Szerencsém volt az edzőimmel, sok jó edzőm volt és érdekesség, legtöbbjük főállású edző a mai napig. Majd érkezett a lehetőség, hogy a 20. életévemet még nem betöltve Mirko Kujundžićtyal dolgozhattam együtt, és úgy dönttem jobb, ha a játékot most abbahagyom és 19-20 évesen kezdem a készülést az edzői pályára.

Minden szerbiai edzőnek Aleksandar Nikolić a „kosárlabda atyja”, kinek elévülhetetlen érdemei vannak a jugoszláv régió kosárlabda edzői fejlesztésében, és nekem Mirko a második „kosárlabda atyám”. Mirko a topolyai női kosárlabda klub legendája, ami szerintem nem túlzás, 8-9 évig volt a mentorom, ezt úgy kell elképzelni, hogy naponta szinte 3-4 órát, akár többet edzésen, mérkőzésen voltunk együtt, és mellette folyamatosan zajlott a sok kérdésemre a részletekbe belemenő precíz válaszok kavalkádja. Nagyon sokat tanulhattam tőle, több kiváló játékost nevelt ki több évtizedes edzői munkája alatt és lényegében engem is kinevelt mint edzőt, amit soha nem fogok elfelejteni. Hatalmas hatással volt rám a közös munka és még jobban megszeretette velem a kosárlabdát. Amíg vezetőedzőként dolgozott, ha volt kis szünetem karácsony táján és a külföldi klubom hazaengedett, egyből hazamentem, és az első személy ő volt akit hívtam, hogy mikor van a felnőtt csapatnak edzése, mert jövök nézni. 8-9 évnyi közös munka után is, mindig volt legalább egy gyakorlat vagy egy finom részlet, amire azt mondtam ezért érdemes volt repülőre ülnöm.
 
Most új fejezethez érkezett a pályafutásod, hogyan éled ezt meg?

A 19. edzői szezonomra készülők, amit a hetedik országban kezdek meg, ezúttal Ausztiában. Ez lesz a 10. szezonom küldöldön megszakítás nélkül, tehát ez egy plusz motiváció még, hogy a 10. szezon legyen valami egyedülálló, ami természetesen a célok túlszárnyalását is jelentheti. Bennem mindig van egy egészséges bizonyítási vágy ami hajt, főleg, ha a csapataim nem nyerő szériában vannak, hanem kisebb hullámvölgyben, ez pedig az, hogy nekem soha nem szabad elfelejtenem, hogy Szerbiát, Vajdaságot és Topolyát képviselem minden egyes mozdulatommal és cselekedetemmel.

Természetesen mindig nagyon jól eső érzés, ha egy új ország klubja végül mellettem dönt, mert nagyon nehéz az első alkalmat megkapni. Hozzá vagyok szokva mit jelent új országban dolgozni, sok háttérmunkát igényel, mert a tudásomat úgy kell átadnom a játékosaimnak, hogy tisztában kell lennem azzal, hogy ők hogyan “nőttek fel”, és alkalmazkodnom kell. Ez a mix vezethet sokszor jó eredményhez, ahogy látom egy edzőnek mindig alkalmazkodnia és változnia kell.

Mik az első teendők ilyenkor?

Első teendőim megérkezéskor mindig, hogy végig nézem az adott klubom utánpótlás edzéseit, hogy megértsem mit várhatok el a “hazai” felnőtt játékosoktól és nekem mivel kell nekik segítenem, változnom, hogy minél hatékonyabb legyen az együttműködésünk.



Hogyan jött az osztrák szál?

Megtörtént a beajánlás, és onnantól kezdve minden haladt a maga útján. A kapcsolat építés elengedhetetlen minden hivatásban, nemcsak kosárlabdában.

Mekkora előkészítő munka van ilyenkor a háttérben? Ugyanúgy ügynökökön keresztül megy, vagy direktbe tárgyaltok?

Természetesen háttérmunka folyik, amely néha hosszabb, vagy rövidebb. Van amikor direkt tárgyalásom van a klub vezetőkkel, van amikor ügynökön keresztül halad az egyeztetés.

Mi győzőtt meg végül Ausztria mellett?

A férfi kosárlabda Ausztriában egyértelműen fejlődik és első alkalom ez számomra német nyelvterületen dolgozni, ami még plusz motivációt jelent, mivel új ajtót nyitok ezen területek felé. Németül tudok, és adok magmnak néhány hónapot a nyelv minél magasabb szintű elsajátítására, mivel a középiskola elvégzése óta nem használtam.  

Nem visszalépés a másodosztály?

Nem tekintek visszalépésnek a férfi másodosztályra Ausztriában, egy ambíciózus klubba kerültem, ami számomra fontos. Már egy ideje építjük a csapatot a sportigazgatóval, sikerült minden osztrák játékossal hosszabbítani az előző szezonból, mellettük van érkező osztrák játékos is és 4-5 légióssal fogunk erősíteni. A teljes csapat már körvonalazódik, amilyen tempóval haladunk a tárgyalásokkal, lassan meg van a komplett csapat és kezdhetjük a munkát augusztusban. A Towers tavaly lemaradt a rájátszásról, alapcél a rájátszás, ami a legjobb 8 csapatot jelenti a Bundesliga 2-ben. Viszont Szerbiában mi mindig úgy gondolkodunk, ha már bent vagy a rájátszásban, akkor miért ne menj végig, és ennek tudatában úgy próbáljuk összeállítani a szerkezetet és a csapat kémiát, hogy a bajnokság legerősebb csapataival is felvegyük a versenyt.

A koronavírus megjelenése előtt Dániában voltál, milyen élményekkel maradtál?

Megkaptam életem egyik nagy tapasztalatát. Szerintem egy edzőnek több fronton és szituációkban is ki kell próbálnia magát. 2020 januárjában életemben először úgy döntöttem, hogy szezon közben, januárban, átveszek egy olyan csapatot, akik hullámvölgyben vannak. Az amerikai John Coffinót váltottam a dán Divízió 1-ben szereplő BKV’81 kispadján. Légióst cseréltünk. A légiósnak is kell idő, nekem is, de megérkeztem és egy hét múlva már bajnoki meccs volt, mivel a szezon kellős közepén jártunk. A tapasztalatom  azt súgta, hogy nem szabad mindent felborítani, és ajtóstól rohanni a házba, inkább jobb, ha sok mindent megtartanok az elődömtől. Lassan kezdtem becsempészni a követelményeimet és a részleteket, főleg védelemben.

Az első-két meccs rosszabbul nézett ki, mint az elődömmel, aztán jött a harmadik mecs, ahol már fantasztikusak voltunk védelemben. A játékosoknak nem elég a jó edzés, hanem kellenek azok a mérkőzések, amikor bizonyosságot kapnak és a saját bőrükön érzik, amit gyakorolunk annak igenis van értelme.

Sorozatban nyertük a mérkőzéseket, a szurkolók száma megnövekedett, ahogy mondani szokás a csilláron is csüngtek, a klub történetében harmadik helyen először bejutottunk a rájátszásba. Talán a legjobb formában levő csapat voltunk, de indult a koronavírus hullám és a kosárlabda véget ért pont a rájátszás kezdete előtt.

Aki az alapszakaszban az első helyen állt lett hivatalosan  a bajnok, mi pedig bronzérmesek. Itt megjegyezném, a bajnoktól az alapszakaszban úgy kaptunk ki 1 ponttal, hogy az utolsó támadás a miénk volt, ez azért bennem marad, hogy nem volt lehetőségünk lejátszani a rájátszást, s hiába több csapat erősebb volt nálunk a keret alapján, de sportban ez nem mindig dönt.



Az előző szezonban a patinás Vasasban dolgoztál női vonalon, ahonnan számos NB I A-s játékos nevelődött ki az évek során. Ezen játékosok a magyar női felnőtt válogatottban is szerepelnek, Határ Bernadett személyében pedig Euroligás és WNBA-s játékost nevelt ki a Vasas. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

A Vasas Akadémián megtisztelő dolgozni, korszerű rendszer alapján történik a játékosok képzése, minden egyéni részletre odafigyelve a játékosoknál. Minden feltétel adott a fejlődéshez. Ezúton is nagyon hálás vagyok a lehetőségért, minden jót kívánok a továbbiakban és hajrá Vasas!
 
Szerbia, Málta, Magyarország, Dánia, Írország, India, melyek a legszebb emlékek?

Mindenhonnan vannak nagyon szép emlékeim. Szerbiában 8-9 év alatt neveltek ki, mint az edzőt. Olyan rendszert állítottunk fel ez idő alatt a topolyai Topolčankaban, hogy utánpótlás válogatott játékosokat adtunk Szerbiának. Viszont itt rögtön megjegyezném Milica Bojovićot, akivel 5-6 évet dolgoztunk, még mindig csak 24 éves, de már 4-szeres felnőtt bajnok a belgrádi Crvena Zvezdával, Európa-bajnok az U20-as szerb válogatottal, és hiszek benne, hogy még mindig van benne több és több, és én lennék az egyik legboldogabb ember, ha egy idő után meghívót kapna a felnőtt szerb válogatottba. Lehet van elfogultság bennem, de szerintem szakmailag meg van az esélye rá.

Málta volt az első külföldi szerződésem és az első alkalom, hogy a férfi felnőtt csapat több, mint fele idősebb nálam,  így kellett helyt állni, plusz első alkalom külföldön, egy teljesen más mentalitás, ami eltér a miénktől, és először volt minden kommunikáció angolul. Angolul jól tudtam, de nagy tapasztalat volt, hogy fejlesszem a gyors reagálást, a szakszavak még jobb elsajátítását, és időkéréseket röviden úgy tartsak meg, mintha az anyanyelvemen beszélnék. Az eleje nem volt egyszerű, de azért a Nemzeti Kupát megnyertük, és a bajnokság 3. helyén futottunk be, a klub mindenkori legjobb eredményét elérve.

Magyarország számomra a 2. otthonom, eddig 5 magyarországi klubban fordultam meg, és mindig örülök amikor itt dolgozhatok.

Dánia egy más szemlélet, sokat fejlődtem és változtam, hogy ebben a Skandináv országban már 2 alkalommal is dolgozhattam, tehát valamit felmutattam az élvonalbeli IF Aabyhoj csapatával, hogy pár év elteltével a BKV’81 Vejen szerződtessen ismét.

Írországban egy olyan klubba kerültem, ahol olyan klubközösséget építettek fel az  évek során, hogy komolyan mondom az első naptól kezdve nem éreztem magam külföldinek. Életreszóló barátságokat köthettem. Csak egy adat milyen szezonunk volt az élvonalbeli Portlaoise Panthers-szel, az előző szezonban az utolsó mérkőzésen dőlt el, hogy a Szuperligában bentmaradnak. Szinte ugyanazt a csapatot örököltem meg, hisz csak egy légióst cseréltünk. A bajnokság felénél biztosítottuk a bentmaradást, és az 5. helyen végezünk, úgy hogy ha egy mérkőzéssel többet nyerünk harmadikak vagyunk, és a legjobb 4 csapat játsza a rájátszást. Nem túlzás, hogy kosárlabdaláz tört ki amikor megindult a szekér Portlaoise-ben, és a szurkolóktól pár hónap alatt kaptam is egy becenevet, amit egyszer talán majd elárulok egy másik riport kapcsán.

India, szerintem jó lépés volt, és egy nyitás Ázsiára. A belépő nem volt rossz, mivel ha Bangalore-ban is dolgoztam, annak ellenére meghívtak Hyderabadba, ahol All-Star eseményen vettem részt VIP vendégként Kirk Arnold szakemberrel egyetemben, aki a Boston Celtics csapatától érkezett.

Mi a tapasztalat az indiai, esetleg ázsiai kosárlabdáról?

Nagy tapasztalat, és bizony nem könnyű dolgozni, ha te ténleg sokat akarsz fejleszteni, viszont meg kell értened a helyi mentalitást, hozzáállást, és változnod kell neked is, mert csak utána van esély, hogy ők is változzanak jobban a versenysport felé, és a követelményeidet jobban elfogadják és átvegyék az eltökéltségedet, kitartásodat. India mint Ázsia más országai folyamatosan alkalmazzák a külföldi edzőket. Fejlődés van Ázsiában de még mindig probléma az infrastruktúra. Amint az infrastruktúra bővül, még nagyobb ugrás lesz a fejlődésben. A kosárlabdában is úgy van, mint labdarúgásban, minden ország kezd megtanulni játszani, és nincs ma már sok könnyű, lefutott mérkőzés. Hány kosárlabda szempontjából gyengébb országnak van NBA, EuroLiga játékosa. Itt van például Dánia, akinek a nem rég befejezett szezonban NBA játékosa volt, mivel Gabriel Iffe Lundberget szerződtette a Phoenix Suns! Iffe felesége a játékosom volt a dán Extra Ligás IF Aabyhoj csapatában, azóta követem a pályafutását. Ez egy tündérmese szinte, ahogy Gabriel Lundberg először a dán kosárlabda rendszerből a spanyol első olsztályba kerül, majd a FIBA Bajnokok Ligájába, és onnan szezon közben az EuroLigás CSKA Moszkvába Itoudis hívása után, ahol 10 pontokat kezd el átlagolni, a Phoenix Suns pedig leigazolja a szezon végén. Ezt könnyű leírni, de itt nagyon nagy elszántság és áldozat hozatal van a háttérben. A “kisebb” kosárlabda kultúrájú országokban, akár Ázsiában, Afrikában, Európában, és így tovább vannak mindenre elszánt játékosok, és ezek lehet még jobban harapnak, mint azok a játékosok, akiknek minden feltétel már adott a saját országukban a fejlődésükhöz.
 
Miért éppen a női szakágat választottad a pályád elején?

Visszagondolva nem én válaszotottam a topolyai női kosárlabda klubot és a női kosárlabdát az elején, hanem a Topolčanka engem. Mirko Kujundžićot ismertem, Topolyán edztettem fiatal játosként, ő pedig női vonalon tevékenykedett. Végig néztem az U14-es csapat edzését amit tartott, egyszerűen ledöbbentem a játékosok milyen kérdéseket raknak fel edzés közben, és Mirko milyen szakmai rövid, részletekbe belemenő, precíz válaszokat ad. Ekkor egyből úgy éreztem, amit Mirko tud, mindent meg akarok tanulni tőle, és én is ilyen edző akarok lenni, aki nem dumál, magyaráz, ködösít, hanem a konkrét kérdésre, konkrét szakmai választ ad. Első alkalommal elárulom riport kapcsán mi volt a köztünk az egyik megállapodás, ha csatlakozok a Topolčanka-hoz: „Hunor fel kell készülnöd, hogy jobb csapatokat fogunk megverni sűrűn, mivel mi vagy többet fogunk dolgozni, vagy jobban, mint a többi csapat, vagy mindkettő egyszerre!”. Egy fiatal energikus edzőnek ilyent mondasz, persze, hogy rögtön igen a válaszod!

Lassan 10 év elteltével visszanézve, mi tényleg azért neveltünk ki válogatott játékosokat egy aránylag kis városban, mert mindkettőt csináltuk, többet dolgoztunk és jobban. E nélkül nem tudtunk volna eredményeket elérni, és én ezt a mentalitást, munkamorált viszem magammal minden következő klubomba.



Mi a legnagyobb különbség a női és a férfi kosárlabda közt?

Sok minden! Nagy megtiszteltés volt olyan edzőktől tanulni személyésen, négyszemközt is, mint Milivoje Karalejić, Nenad Trunić vagy például a nagy sajnálatomra nemrég elhunyt “Luta” Milutin Pavlovićtól. Milutin Pavlović mondta egy alkalommal a következőt, aki jó edző akar lenni, annak legalább egy szezont el kell töltenie a női kosárlabdában. Női kosárlabdában még több megértés, türelem kell, még jobban „politikusnak” kell lenni, és utána jöhet mit tanítunk, hogyan kivitelezzük a pályán és hogyan érjük el az eredményeket. Egy biztos, női felnőtt csapat mindig fogékonyabb a minél nagyobb fegyelemre, finom részletekre, és, hogy egy adott védelmi vagy támadó rendszert a megbeszéltek alapján végig csináljunk. Férfi felnőtt csapatban is erre törekszünk, de a játékosoknak biztosítani kell „szelepet”, amikor ők is befejezik a saját módjukon, és lehet sokszor az jobb megoldás, mint amit a rendszer nyújtana. Mindig tanulok a játékosaimtól, nem csak a követelményeimet tartatom be.

A másik nagy különbség két férfi játékos, vagy férfi játékos és edző ha nem is a legjobb kapcsolatban vannak, de a csapat érdekében, plusz ha megy a szekér, elássák a csatabárdot. Női kosárlabdában viszont ha két játékos, vagy edző-játékos között megromlik a kapcsolat, akkor azt nagyon nehéz megoldani, a tapasztalaom szerint szinte lehetetlen, itt az emberi kapcsolatokra hatványozottan figyelni kell. Talán ez fontosabb, mint az ami a pályán történik. De természetesen a technikai befejezések is külöböznek, nem minden effektív női vagy férfi vonalon, minket edzőket pedig csak az kell, hogy érdekeljen melyik a hatékonyabb megoldás.

Természetesen nézettség, szponzorok terén is nagy különbségek van. Örülök, hogy mindkét fronton dolgoztam, és habár az utóbbi időben jelentősen többet dolgozok férfi vonalon, azért női vonalon sem felejtettek el.

Vezetőedző vagy szakmai igazgató? Melyik a jobb?

Meg kellene kérdezni az előző klubelnökeimet, hogy szakmaigazgató vagy vezetőedző vagyok-e inkább, mivel sokszor vagyok mindkettő hivatalosan, és nem hivatalosan. Az egyik klubban a sportigazgatói munkakört is elláttam, de voltam sportmedzser is a klubon belül. A válasz erre, hogy több, mint vezetőedző vagyok, mert szeretek segíteni a kluboknak más téren is, mert a klub fejlődésével, a klub közösségének növekedésével a felnőtt csapatnak is jobb körülményei lesznek, tehát minél előbb próbálok azonosulni a klubbal. Természetesen a vezetőedzői pozíció áll közelebb hozzám, de dolgoztam egyesületekben, amikor szakmai igazgatóként az U8-as korosztálytól a felnőtt csapatig kellett mindent ellenőriznem, rendszert felállítani, majd effektíven alkalmazni.

Milyen a kapcsolatod a másik híres vajdasági kosárlabda szakemberrel, Rátgéber Lászlóval?

Már a topolyai edzői éveim alatt volt személyes kapcsolatunk, és nem titok, hogy míg férfi vonalon a Duško Vujošević éra alatt a belgrádi Partizán volt nagy hatással edzői fejlődésemre, szemléletemre, addig női vonalon ez a Rátgéber éra alatti pécsi PVSK volt az etalon. Voltam a pécsi Euroliga Final Four-on is, és ha nem lett volna több hiányzó a pécsieknél, szerintem hazai pályán Euroliga győztesek lettek volna, de ami nem sikerült Rátgébernek akkor, az sikerült neki később a Spartak Moszkvával.
 
Szeretnél hazatérni? Esetleg vissza a magyar élvonalba?

Szerintem a külföldön dolgozó szerbiai edző kollégáim egyetértenek velem abban, hogy mi Szerbiában szeretnénk a legjobban dolgozni, de kérdés adottak-e feltételek az együttműködésre. Számomra az normális, hogy a klubért élek-halok, de a feltételeket amelyek a szerződésben szerepelnek teljesítenie kell a másik félnek is, az ígéretek a sportban legtöbbször csak szavak, súlyuk sokszor nincs.

Ha csak ebből élsz, akkor van igazán időd mindenre, a munka legrövidebb időrtama az edzés megtartása, a pályán kívüli munka hosszabb, és azt nem tudod maximálisan elvégezni, ha van egy főállásod a kosárlabda mellett.

Igen nagyon szeretnék ismét Szerbiában dolgozni és tudom mit jelent a lokálpatriótizmus, átéreztem Topolyán, és szeretném mégegyszer átérezni Topolyán! Eljátszottam már a gondolattal, hogy egyszer Topolyán olyan anyagi háttere lenne a kosárlabdának, hogy reális lenne az együttműködés köztünk. A legnagyobb boldogsággal írnék alá, és mind az a tudás és tapasztalat, amit felhalmoztam számos országban átadnám a játékosoknak, és megtennék mindent, hogy érkezzenek a további kiváló játékosok, sőt azért nekem is illene egy edzőt majd kinevelnem, hamár nekem ez megadatott, hogy volt egy kiváló mentorom. Egy olyan közönség elé állnék ki Topolyán, aki érti a kosárlabdát, már ismer és ezért megkapnám a bizalmat az építkezésre a kezdetektől, máshol pedig mindig idő, hogy elnyerd a bizalmat.

Magyarország a második otthonom és mindig nagy örömmel fogok dolgozni az elkövetkező időkben is, amikor megkapom a lehetőséget ismét, főleg, ha élvonalbeli klubról beszélünk.

Hogyan tekintenek rád odahaza a vajdaságban? Illetve a szerb média, hogyan kezel? Ehhez képest a magyar?

A vajdasági magyar médiának nagy köszönettel tartozok, érzem, hogy elismerik amit csinálok, és sokat köszönhetek minden egyes vajdasági sportriporternek, akikre barátokként tekintek. Szerintem a vajdasági magyar sportriportereknek köszönhetem azt, hogy amikor új klubba érkezek szinte azonnal érkeznek az üzenetek vajdasági személyektől, hogy az aktuális csapatomat követni fogják, és tudok-e nekik segíteni, hol nézhetik a közvetítéseket. Két éve beválaszottak az EHCB EuroLigás Vezetőedzők Edzői Akadémiájára, mely képzésben 110 edző vehetett részt 40 országból. Én ezzel az elismeréssel valahol kaptam egy visszaigazolást, hogy amit idáig leraktam edzőként az asztalra több országban valamit jelent, és bekerülhettem ebbe a csoportba, és képviseltem Szerbiát, Vajdaságot és Topolyát. Ezt az elismerést, mint minden más eredményt köszönhetek nemcsak a játékosaimnak, kollégáimnak, segítőimnek, hanem a sportriportereknek is, legfőképp Vajdaságból.

Az utóbbi időben néha helyet kapok a szerb médiában is, de természetesen nekünk sok nagy szerbiai edzőnk van, így megbecsülöm a kisebb lehetőséget is.

A magyarországi médiában szintén helyet kapok olykor, de sok jó edző dolgozik Magyarországon, ezért is tölt el örömmel, hogy ki lehet jelenteni a magyar női és férfi bajnokság rengeteget fejlődött. Több külföldi edző kollégám kérdezget a magyar kosárlabdáról, és azért 10-15 évvel ezelőtt nem igazán érdeklődtek nálam ebben az irányban. A Sopron megnyerte az EuroLigát, a Falco évek óta kiválóan képviseli Magyarországot a FIBA Bajnokok Ligájában, ahol a kövezkező szezontól 2 magyar csapat is lehet a főtáblán. Magyarországon presztízs dolgozni!



A klubcsapatok után nem-e vágysz a válogatotthoz?

Utánpótlás válogatottal már dolgoztam, de igen lehetőség egy felnőtt válogatottnál az kihívás lenne. Eddig egy alkalommal történt meg, hogy miután egy ország élvonalában kaptam felnőtt csapatot, pár hónapra rá felnőtt szövetségi kapitány váltás volt, és a szövetség beválogatott a jelöltek közé, mivel tetszett nekik az energikusságom, mentalitásom és karakterem. Nem jött össze, hogy a klubcsapatom mellett ez a megtiszteltetés ért volna, de hát akkor alig múltam 30 éves, nem lett volna reális megkapni a szövetségi kapitányi posztot.

Hogyan látod magad 10 éven belül?

Erre nem tudok pontos választ adni. Maradni akarok továbbra is az az ember, aki mérhetetlenül boldog, hogy amit a legjobban szeret azzal foglalkozhat, és ezért nap mint nap megvívom a harcot a pályán kívül és rajta.

Van e olyan dolog, amit megbántál?

Sok játékossal, edző kollégámmal beszélgettünk már arról, melyik lépésüket sajnálják pályafutásuk során, mit kellett volna máshogy csinálniuk. Szinte semmit nem bántam meg és szeretném, ha ez bennem így is maradna, mert talán ma a boldogság az egyik legnagyobb érték, talán minden mást valahogy meg lehet szerezni. Ez nem jelenti azt, hogy nekem nincsenek nagy ambícióm, természetesen vannak és sokszor nem reális amit szeretnék, de ez hajt és el akarom érni.

Úgy nőttem fel a volt Jugoszláviában Aleksandar Djordjevićen, Vlade Divacon, Dejan Bodirogán és így tovább, hogy minden lehetséges, csak rajtunk múlik és a befektetett munkán. Természetesen ez nem elég, nem csak ezen múlik. De teljesen kapcsolatok nélkül indultam meg az edzői pályán, protekció nélkül, nem voltam nagy játékos, tehát marad a több munka, jobban dolgozás Mirko Kujundžić után, a tudásvágy, és talán majd érkezik a lehetőség is, de belül elégedett lehetsz magaddal, mert mindent megtettél, vagy még többet is mint kellett volna. Egy idő után szép lassan már kaptam segítséget is, ügynököktől, illetve azoktól az edzőktől, akik jelentősen idősebbek nálam, tehát nem lehetek nekik konkurencia, és mondjuk ők nevek az adott országokban, ahol beajánlottak. Valamit láttak bennem, és a beajánlással felvállaltak, és a nevükkel garantálnak értem, nekem pedig természetesen kötelességem volt, hogy ne hozzak rájuk szégyent. Nem titkolom, már én is segítettem fiatal edzőnek megindulni  a pályán, van aki már főállású edző, talán egyszer ő is megemlíti, hogy egy löketet adtam az edzői pályafutásának. Mindig úgy gondolkodtam, ha segítesz 10 embernek lehet egy alkalommal valaki neked is segít, de ha nem segítesz, akkor neked sem fog senki.

Mi a legnagyobb szakmai vágyad?

Aki elolvassa az önéletrajzi könyvemet leszűrheti mi lehet az az egy, vagy két dolog, melyre esetleg titkon vágyom. Nem mondom ki, mert tényleg nem reális.

Muta Nikolić, a szerb férfi felnőtt válogatott segédedzőjeként sokszor csak egy mondatot nyilatkozott nagyobb győzelmek után világversenyeken, az pedig ennyi volt: “Ez mind normális!”. Kérdem én normális-e, hogy egy vajdasági fiatal magyar edző, akinek a szülei a tudományok doktorai, tehát nincs meg a sportháttér sem, kapcsolatok, protekció nélkül 38 évesen a 19. szezonját kezdi a 7. országban? Ez mellé még egy információ, átlagban szinte minden második klubomban a klub mindenkori legjobb eredményét értük el a csapattal vagy utánpótlás vagy felnőtt szinten. Szerintem ez mind nem normális teljesítmény! Ezért maradok továbbra is a nem reális szakmai legnagyobb vágyamnál. Ha nem is érem el, elégedetten fogom abba hagyni az edzői pályát, mert tudom mindent megtettem! Mivel nem töltöttem be a 20. életévemet amikor elkezdtem az edzői pályafutásomat, ezért alapcél volt a kezdetektől az 50 év edzősködés tervezése, melynek lassan a feléhez közeledünk...