25 éve halt meg Sidó Ferenc asztaliteniszező

fotó: filmhiradokonline.hu

Az MTVA Sajtóarchívumának portréja:

1923. április 18-án született a felvidéki Vágpattán. A pozsonyi szaléziánus papok intézetében ismerkedett meg a sporttal, itt derült ki, hogy milyen ügyes a pingpongban, sőt a futballban is. Sportpályafutását 1935-ben a Pozsonyi TE asztaliteniszezőjeként és labdarúgójaként kezdte. 1938-ban már utánpótlásbajnok volt Szlovákiában, ahonnan szüleivel még ebben az évben Magyarországra költözött. Számos sportágban és egyesületben versenyzett: az 1943-44-es idényben a DVTK labdarúgócsapatának kapusaként több NB I-es meccsen őrizte a hálót, 1946-tól 1947-ig az Elektromos csapatában röplabdázott. 1940-ben az Újpest (UTE) asztaliteniszezőjeként csapatban magyar bajnokságot nyert és bekerült a válogatottba is. 1947-től már csak ebben a sportágban versenyzett és 1940-1961 között 33 alkalommal nyert magyar bajnokságot.
    
Első világbajnoki aranyérmét 1949-ben Stockholmban szerezte, ahol vegyes párosban és csapatban is diadalmaskodott. 1950-ben párosban és vegyes párosban, 1952-ben csapatban és vegyes párosban, az 1953-as bukaresti világbajnokságon egyesben, férfi párosban és vegyes párosban is a dobogó legfelső fokára állhatott. Pályafutása során 200 alkalommal szerepelt a válogatottban, a világbajnokságokon 26 érmet - köztük kilenc aranyérmet - nyert, ezek mellé kilenc ezüst- és nyolc bronzérem társult.
    
1958-ban a sportág első - éppen Budapesten megrendezett - Európa-bajnokságán tagja volt az Európa-bajnokságot nyert magyar csapatnak, az 1960-as zágrábi Eb-n férfi párosban és csapatban nyert. Az aktív sportolástól 1961-ben, a pekingi világbajnokság után vonult vissza, de külföldön még 62 éves korában is játszott egy alacsonyabb osztályú csapatban.
    
Oszlopos tagja volt a magyar asztalitenisz harmadik nagy korszaka aranycsapatának. Játékának ereje és támadó stílusa miatt gyakran buldózerhez hasonlították, de a védekezésben is kiváló volt. védjegyének az erőteljes fonák ütés számított. A sportág történetében ő pingpongozott először rövidnadrágban és ő volt az utolsó világbajnok, aki kemény ütőt használt.
    
Eredményeinek elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemérem arany fokozatát (1947), a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem ezüst fokozatát (1951), a Magyar Népköztársaság kiváló sportolója címet (1951), a Szocialista Munkáért Érdemérmet (1953), a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet (1954).
    
Visszavonulása után edzőként dolgozott. 1962-ben, majd 1966 és 1968 között a válogatott játékos-edzője, 1963-ig a Magyar Asztalitenisz Szövetség országos szakfelügyelője volt. 1967-ben a Testnevelési Főiskolán edzői, 1972-ben mesteredzői oklevelet szerzett. 1968-1988 között a Budapesti Spartacus vezetőedzője volt, az egyesület irányítása alatt kilenc magyar bajnoki címet nyert. Tanítványai közül Klampár Tibor és Jónyer István világbajnok lett. 1988-as nyugalomba vonulása után ellátta a veterán sportolókat tömörítő nemzetközi szervezet, a Swaythling Club vezetői tisztét.
    
1992-ben a Halhatatlanok Klubjának tagjává, 1994-ben az Európai Asztalitenisz Szövetség elnökségi tagjává választották. 1995-ben beválasztották a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába. Társszerzője volt az 1956-ban megjelent Az asztalitenisz edzésrendszere, szerzője A kaucsuklabda varázsa (1964) című könyvnek. 2015-ben beválasztották az európai asztalitenisz Hírességek Csarnokába.
    
Az Atyának becézett mester 1998. február 6-án halt meg Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik.