70 éves a magyar futball legfájóbb veresége

fotó: FORTEPAN/fotó adományozója: Erky-Nagy Tibor

Hetven éve, 1954. július 4-én szenvedett 3-2-es vereséget a svájci labdarúgó-világbajnokság Bernben rendezett döntőjében a toronymagas esélyes magyar Aranycsapat a Német Szövetségi Köztársaság válogatottjától.

Mind a mai napig nincs megnyugtató válasz arra a kérdésre, miképpen történhetett meg, hogy a magyar csapat, amely 1950 óta nem szenvedett vereséget nemzetközileg jegyzett mérkőzésen, a csoportmérkőzések során pedig 8-3-ra győzte le az NSZK-t, hogyan maradhatott alul a döntőben. Ráadásul úgy, hogy Puskás és Czibor góljaival a 9. percben már 2-0-ra vezetett, bár a németek tíz perccel később már egyenlítettek, a győztes gólt pedig a második félidő 39. percében Helmut Rahn szerezte.

A 2014. június 13-án elhunyt Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa húsz esztendeje, a vb-döntő ötvenedik évfordulóján így emlékezett: „Még most sem tudok megbékélni a történtekkel. Óriási csalódás volt, nemcsak a csapat, hanem minden magyar, 15 millió hazánkfia számára. A közvélemény szinte megkövetelte, elvárta tőlünk az aranyérmet, hiszen hosszú évek óta nem kaptunk ki senkitől, győzelmet győzelemre halmoztunk.”

Grosics elmondta, hogy a vereség magyarázatául számos dologra lehetne hivatkozni: a csapat az uruguayiak ellen hosszabbításban megnyert elődöntő után lekéste a vonatot, s csak későn, taxikkal jutott a szállodába; a döntő előtti éjszaka szállásuk mellett népünnepélyt rendeztek és a hangos zene miatt szinte semmit sem tudtak aludni; a németek a csoportmeccshez képest öt új játékossal álltak ki; az angol játékvezető a meccs végén nem adta meg Puskás teljesen szabályos gólját; őt magát a mindent eldöntő német találat előtt Rahn lerántotta. Puskás sérüléséből nem teljesen felépülve futott ki a gyepre, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a döntő előtt felforgatta az együttest, a szakadó esőben a németek már stoplis Adidas-cipőben játszottak, az pedig csak nemrég derült ki, hogy az ellenfél több játékosa (akkor még legálisan) metamfetamin nevű serkentőszert kapott. Grosics azonban így fejezte be nyilatkozatát: "Mindaz, amit elmondtam, egyáltalán nem indokolja a vereséget".

Az Aranycsapat hátvédje, Buzánszky Jenő úgy vélekedett: „utólag könnyű okosnak lenni. Ami viszont tény: azon a délutánon a németek jobbak voltak és nyertek.”

A váratlan vereség hatalmas megrázkódtatást okozott Magyarországon. A négy esztendeig legyőzhetetlen Aranycsapat a sikerre éhes nemzet büszkesége volt, a játékosokat szinte istenként dicsőítették, az ország apraja-nagyja kívülről fújta az összeállítást. A döntőt országszerte a rádiók előtt hallgatták az emberek, sőt a Népstadionban 40 ezren követték nyomon a kihangosított közvetítést. Ezúttal azonban visszaütött, hogy a kommunista vezetés politikai célokra használta a sportsikereket. A szurkolók nem tudták feldolgozni a kudarcot, tömegesen vonultak az utcára, kirakatokat törtek be, Puskást és Sebes Gusztávot szidalmazták, Sebes lakásához, majd a Rádióhoz vonultak. A pesti népnyelv által "kis magyar focialista forradalomnak" nevezett megmozdulásoknak az államvédelem vetett véget. A játékosok titokban érkeztek haza, a vonatról korábban leszállva a tatai edzőtábort érintve valósággal „hazaszöktek”. Két évvel később, az 1956-os forradalom után aztán az Aranycsapat szétesett, s a magyar labdarúgó-válogatott többé nem jutott világbajnoki döntőbe.