Legendák között, család előtt – felejthetetlen futballünnep Balkányban Szilágyi Zoltán szemével

Igazi futballünneppé vált március utolsó hétvégéje a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Balkányban, ahol nemcsak egy új műfüves pályát adtak át, hanem egy különleges gálamérkőzés is színesítette az eseményt: a helyi öregfiúk csapata a magyar öregfiúk-válogatottal csapott össze.

A nap már délelőtt elkezdődött utánpótlás-tornával, majd ünnepélyes keretek között avatták fel az új létesítményt, amely hosszú távon a helyi fiatalok fejlődését szolgálja. A modern sportközpont a közösségi összefogás mintapéldája lett, és új lendületet adhat a balkányi labdarúgásnak.


Szilágyi Zolltán középen, a fiával

A program csúcspontját azonban kétségtelenül a gálamérkőzés jelentette, ahol olyan egykori válogatott és élvonalbeli játékosok léptek pályára, mint Priskin Tamás, Juhász Roland vagy Tököli Attila. A találkozó nem az eredményről szólt, hanem a sport szeretetéről, a múlt és a jelen találkozásáról – és arról az élményről, amelyet sem a játékosok, sem a nézők nem felejtenek el egyhamar.

„Hidegrázós pillanat volt” – Szilágyi Zoltán élményei

A balkányi öregfiúk között pályára lépett a nagyváradi származású Szilágyi Zoltán is, akinek számára különösen emlékezetes marad ez a mérkőzés.

„Olyan játékosokkal kerültem egy pályára, akikről korábban azt hittem, ez soha nem történhet meg. És mindezt ilyen ünnepi keretezés közepette… Ez egészen egyedi élmény volt” – idézte fel.

A pillanat különlegességét csak fokozta a mérkőzés előtti hangulat: a magyar himnusz és a stadion atmoszférája mély nyomot hagyott benne. Elmondása szerint ez volt pályafutása egyik legmeghatározóbb élménye. „Amikor megszólalt a Nélküled, majd utána a Himnusz, tényleg megértettem, mit jelent a hidegrázás. Ilyet még nem éltem át korábban.”



A találkozó számára nemcsak sportélmény volt, hanem személyes történet is: családja jelenlétében lépett pályára. „A fiam, a feleségem, az édesapám is ott volt. Az, hogy 78 évesen még láthatott engem ilyen játékosok ellen futballozni, talán mindennél többet jelentett.”

„Mi lett volna, ha…” – egy pályafutás emlékei

Szilágyi Zoltán pályafutása során több alkalommal is közel került magasabb szinthez, ám apró részleteken múltak a nagy áttörések. Mesélt arról, hogy sérülések és időzítések akadályozták meg egyes lehetőségek kihasználását, talán még csapattárs vagy ellenfél is lehetett volna a most pályára lépett egykori válogatott játékosokkal.



„Egy sportkarrier, de maga az élet néha meglepően pici dolgokon múlik. Például egy sérülés hiúsította meg, hogy Thomas Sowunmivel egy csapatban játszak a Vasasnál, ugyanígy a Dzurják József vezette BVSC csapatába egy bokaficam miatt nem kerülhettem be végül, pedig már a szerződést is láttam. De egy hajszál választott el a későbbiekben a Baktalórántháza NB II-es csapatától is, mivel lekéstük egy nappal az átigazolást. Valahol talán még az akkori újság is megvan, amiben azt írták, hogy Kanadából érkezhet az erősítés az akkori Baktalórántháza NB II-es Illés Zoltán vezette csapatához, melyben akkor komoly Szabolcs megyei játékosok szerepeltek. De nem bánom, hogy nem így alakult, hiszen így kerültem végül Balkányba, ahol az akkori NB III-as kieső helyen lévő csapatot nemcsak megmentettük a kieséstől, hanem végül a második családomat is megtaláltam, hiszen nemcsak befogadott a közösség, hanem a feleségemmel is megismerkedtem.”

Mindezek ellenére és mindezekért Szilágyi Zoltán egyáltalán nem tekint csalódásként a karrierjére, így is büszke, hogy megjárta Kanadát, sőt még a jordániai első osztályban is játszott. De végül a futball számára nemcsak sport, hanem közösség is lett: Balkányban talált rá egy második családra, miután felesége és három gyermeke révén most már Balkányhoz is szorosan kötődik.



„Ez a meccs olyan volt, mintha egy pillanatra minden a helyére került volna. Az a 70 perc talán a pályafutásom méltó kiteljesedése volt.” A gálameccs alatt átélt érzéseket elmondása szerint nehéz szavakba öntenie.

„Az érzés, amit a kezdő sípszó után éreztem, azt igazából, ha meg lehet fogalmazni, talán olyan érzés, mint amikor egyszerre érzel izgalmat és kétkedést, azt, hogy vajon mi lett volna, ha… De igazából ezt mind próbálod elfeledni, és csak arra gondolsz, ez most megtörténik, és minél tovább akarod ezt érezni. Majd amikor a rutint elfelejtve sikerül összehozni az izgalomtól, ami végig körülvesz, egy jó átvételt, esetleg egy jó passzt tudsz adni, egy jó elszaladást, egy komolyabb sprintet, majd egy gólpasszt is tudsz adni úgy, hogy ezt látja a feleséged, a fiad, a lányaid és a 78 éves édesapád, aki gyermekkorod óta végigkövette a sikereidet és kudarcaidat, és a pályán azon gondolkozol, hogy vajon az ő fejében mi foroghat, hogy láthatja még a fiát ilyen komoly futballisták ellen játszani, egy ilyen tökéletes NB I-es szintű pályán… Ez a 2×35 perc talán a nem úgy alakult karriered csúcsa…”

A mérkőzés után a közös vacsora és a kötetlen beszélgetések tovább mélyítették az élményt. Szilágyi szerint a legendás játékosok közvetlensége különösen emlékezetes volt, mindezt pedig tetőzte, hogy a fiának is bemutathatta ezeket a játékosokat.



„Hatalmas élmény volt a pályára besétálni mellettük, majd az utána következő vacsorán alig vártam, hogy rákerülhessen a kinőtt Balkány SE kék pólómra az a sok-sok aláírás, ami ugye nekünk még sok mindent jelent. Mi még láttuk ezeket a fiúkat a pályán küzdeni és mindent megtenni azért, hogy a magyar nép büszke lehessen rájuk, mikor magukra öltötték azt a bizonyos címeres mezt! Bárcsak mondhatnám, hogy a fiam is ugyanilyen gyermeki izgalommal volt elragadtatva, de ők ugye más magyar válogatott focistákon nőnek fel, nekik már az újkor focistái a sztárok, akiknek az aláírásáért bármit megtennének. De nem is ez a fontos jelen esetben, hanem az, hogy láthatta a saját apját pályára lépni ezekkel a legendákkal, és tudatosulhat benne, hogy ő is lehet még válogatott focista. Persze ehhez még tudatosulnia kell benne, hogy ebbe mennyi kőkemény munkát és alázatot kell tennie, és mennyi gyerekkori lemondással jár. Viszont szerencsére a tehetsége megvan hozzá szerintem, így a többi az rajta és természetesen rajtam is múlik, hogy ösztönözni tudjam. Ehhez pedig az ilyen események elengedhetetlenül fontosak.”

Egy nap, ami többről szólt, mint a futball

A balkányi rendezvény nem csupán egy sportesemény volt: egy közösség ünnepe, ahol múlt és jelen találkozott. A pályán legendák és helyi játékosok együtt írtak egy felejthetetlen történetet – a lelátón pedig családok, barátok és szurkolók osztoztak az élményben.

Külön érdekesség, hogy a balkányi csapatban pályára lépett a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György is, aki személyes kötődése miatt vállalta a szereplést, hiszen édesapja balkányi születésű és a város díszpolgára, ezért ő maga is a futball ünnepeként élte meg az eseményt.

És talán ez volt az egész nap legnagyobb üzenete: a futball nemcsak gólokról szól, hanem emlékekről, közösségről és arról az érzésről, amikor egy álom – ha csak egy mérkőzés erejéig is – valóra válik.

A Szilágyi Zoltán pályafutásáról szóló korábbi cikkünket ITT olvashatja.