NAC vagy CAO? Ki a valódi jogutód?


Válasz Csinta Samu NAC-szerű feltámadás című publicisztikájára.

Korabeli NAC címerek Magyari Imre éremgyűjtő gyűjteményéből  fotó: Tőkés Máté

Mes que un club! Talán mindenkinek ismerős a Barcelona FC mottója. Több mint egy klub! Ez nemcsak a katalánokra igaz, hanem mi nagyváradiak is elmondhatjuk büszkén magunkról, hogy volt  egyszer egy klub és egy csapat, ami több volt, mint egy klub vagy egy csapat. Ez volt a Nagyváradi Atlétikai Club, vagy ismertebb nevén a NAC. Bizony több volt egy klubnál, hiszen a NAC először volt magyar bajnok “vidéki csapatként”, de ami ennél is fontosabb, hogy a futballtörténelemben szinte egyedülállóként megnyerte két ország bajnokságát, a magyar bajnokságot, majd a II. Világháború után már CAO (Club Atletic Oradea) néven a román bajnokságot.

Miért írok most a NAC-ról, és emlékezem meg ezekről a dolgokról? Az elmúlt napokban a Nemzeti Sport egyik neves újságírójának, Csinta Samunak megjelent egy publicisztikája, NAC-szerű feltámadás címen. Szomorú szívvel olvastam a cikket, mert sajnos úgy érzem  Csinta Samu meglátása nagyon távol áll a valóságtól.

Csinta Samu sikertörténetként mutat be egy új keletű feltörekvő csapatot a nagyváradi CAO -t (Club Atletic Oradea), amelyet a szerző már a címben is elmagyarosít és piedesztálra emel. Engedjék meg, hogy idézzek egy pár sort az írásból: „Innen készülnek talpra állítani a váradi futballt és annak dicső hagyományait a NAC újraalapítói. Hogy nem lesz könnyű dolguk, rögtön borítékolhatjuk, az azonban máris rokonszenves, hogy nem kívánják elhatárolni magukat a magyar múlttól … Azonosulás a régi nagyokkal, nyomaik felkutatása lehet az első olyan gesztus, amely révén újra igazi nagyváradi identitással felvértezett futballcsapata lehet a városnak.”

Először is úgy tudom, hogy az újraalapítók közt (igazi) magyar ember nincsen, sőt éppen a nagy előd magyarságát akarják figyelmen kívül hagyni… Sajnos azt kell mondjam, hogy a CAO és a körülötte zajló agresszív propaganda és marketing jelenség még a szerintem amúgy jóhiszemű és jóindulatú Csinta Samut is lépre csalta, ugyanúgy ahogy sok más nagyváradi románt és talán magyart is. Nagyváradiként, helyi magyarként, egykori sportvezetőként, és a nagyváradi sport világában jártas emberként, sőt ezen túlmenően NAC témakörben a többszörös érintettség jogán mindenképp úgy érzem, hogy pontosítanom kell az cikk írójának a jóhiszeműségét és el kell oszlatnom a kétségeket erről a “NAC-szerű sikertörténetről”. Előre le szeretném szögezni, hogy csak ebben a témában nem értek egyet Csinta Samuval, akinek nagyszerű cikkei vannak, és pályakezdőként csak tanulni tudok tőle.

Csinta Samu nagyon jól fogalmazta meg a NAC majd a CAO történetét, majd ő maga is érzékelte, hogy a CAO 54 évvel ezelőtti megszűnése után kicsit problémás a jogutódlás kérdése. Szóba került a 60-as évek Crișul (Körös) csapata, majd az utána következő FC Bihor (Bihar FC) is, de már azokat sem lehet a NAC vagy a CAO jogutódjaként kezelni, nemhogy egy 2016-ban megalakult csapatot, amelynek semmilyen érdeme és jogalapja nincs arra, hogy felvegye az egykori legendás csapat nevét. Elsősorban ez egy jogi kérdés, hiszen ha megjelenne a napokban vagy közeljövőben egy vagy akár több hasonló nevű csapat, akkor ki lenne az igazi NAC vagy CAO. Egyáltalán kit illet meg az egykori Klub eredménytáblázata és történelme? Nagyon szép missziót ír le a CAO, de kicsit sántít a történet. Talán sokan emlékeznek még azokra a romániai időkre, amikor zöld füvön tilos volt piros mezben és fehér nadrágban vagy lábszárvédőben játszani. A NAC eredeti színösszeállítása a zöld fehér. A CAO nemcsak az 1910-es alapítási évet jeleníti meg a címerében, hanem a zöld fehér színeket is, miközben állszent módon sötétkék pirosban játszanak. Sokkal inkább hasonlít a Steauhoz vagy akár az egykori Bihar FC-hez a mezük, mint az egykori legendás csapatéhoz. Nem beszélve arról, hogy nem a román CAO alakult meg 1910-ben, hanem a magyar NAC, melynek a történelem viharai miatt kellett nevet változtatnia CAO-ra, tehát ha a CAO 1910-et használ, akkor azt nem teheti a NAC neve nélkül. Jogilag ez nem csupán egy fordítás kérdése. Ne higgyék egy percig sem, hogy ezek az apróságok nem számítanak. Van egy közkeletű mondás, hogy ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére. Ezen elv mentén van a CAO-nak egyedül szüksége a NAC-ra, hiszen mégiscsak jobban mutat egy 1910-es alapítási évszám, illetve a jogtalanul használni kívánt eredménytáblázat, mintha csak mondjuk a Bihar FC-t próbálták volna feltámasztani. Az egész CAO történet egy egyszerű opportunista marketing fogás, aminek sajnos Csinta Samu is bedőlt, és cikkével kvázi legitimálja azt.
Igen, ettől függetlenül, szakmai szempontból megtörténhet, hogy a CAO a SEPSI OSK-hoz hasonlóan feljut az első osztályba, és akár a CFR-hez hasonlóan komoly sikereket ér majd el, de attól még semmi köze nem lesz az egykori híres NAC-hoz, vagy a magyarsághoz bármilyen szinten.

Itt térnék rá a történet második felére, a magyarság kérdésére. 2006-ban Lukács János, a Crișul Oradea egykori játékosa felkereste Tőkés László püspököt egy 1968-as fényképpel és névsorral, mely névsort Csinta Samu is emleget az írásában: “A NAC jogutódai az ötvenes évektől kezdődően felszálltak az első és második osztály között „közlekedő” libikókára, a társadalmi folyamatok érzékelése érdekében azonban érdemes végigolvasni az 1968-ban újra feljutó, akkor éppen a Crisul (Körös) nevet viselő csapat játékoskeretének névsorát: Buiuc, Katona, Balogh, Sarac, Serfőző, Nagy J., Popovics, Daraban, Südi, Szűcs, Tomes, Nagy S., Kun A., Kun J., Harsányi, Kocsis, Újlaki, Lévai, edző Fernbach-Ferenczi Antal, a NAC egykori aranycsapatának tagja. Azaz mindössze három román futballista fért abba a keretbe.” Lukács János erre a folyamatra próbálta felhívni Tőkés László figyelmét, és az volt a mottója, mint Minarik Edének a Régi idők focija című filmben. “Kell egy csapat”.

Én akkoriban jártam a Nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemre, ahol akkoriban nem volt egyáltalán sportélet. Mindig is éltem haltam a fociért, és a Lukács Jánossal való ismeretség kapóra jött. Pár kollegámmal megalapítottuk az Egyetemi Sportklubot, és a Partium FC csapatát. Lukács János elvállalta a csapat edzését. 9 éven keresztül működtünk, bajnokságot nyertünk, Jótékonysági Sportbálokat szerveztünk, és megpróbáltuk valójában feltámasztani a magyar futballéletet Nagyváradon. Mindez úgy történt, hogy a kezdetekkor nem is tudtam az egykori NAC létezéséről. Lukács János idővel bevezetett engem a nagyváradi öregfiúk körébe. A NAC 2010-ben lett volna 100 éves. Egészen addig nem lehetett hallani róla Nagyváradon, legalábbis hivatalos megemlékezések szintjén nem. Lukács János megemlítette a híres évfordulót, és elhatároztuk, hogy megszervezzük a NAC centenáriumi évfordulóját, “Nagy idők focija” címen. Óriási siker volt. Ma is elevenen él bennem a kép, ahogy befut a nagyváradi állomásra Budapestről egy erre a célra indított nosztalgiagőzös, majd az ünnepség házigazdája Tőkés László Jenei Imre, Bölöni László, Kun Attila és a Partium FC csapatának társaságában fogadja a Czene Attila sportállamtitkár által vezetett utazókat, köztük a magyar öregfiúk válogatottját Buzánszky Jenővel, Albert Flóriánnal, Szepesi Györggyel és Mészöly Kálmánnal a soraiban, illetve a felcsúti Puskás Akadémia csapatával kiegészülve. A tömeg rezesbanda kíséretében vonult át a Bodola Gyula Stadionba, ahol lejátszottuk az Erdélyi öregfiúk-Magyarországi öregfiúk majd a Partium FC-Puskás Akadémia közti mérkőzéseket 5000 ember előtt és a Duna TV élő közvetítésével. Ezt nem dicsekvésből írom le, hanem csak azért, hogy kitűnjön, mit jelent a NAC szellemisége, mi a különbség a feltörekvő opportunizmusra használt NAC címer és a valódi lelkület közt.

9 évig vezettem a Partium FC-t. Sosem mondtam és a mai napig sem mondom, hogy a NAC-hoz akartuk volna hasonlítani magunkat. Volt egy célunk, amibe beleillett a NAC szellemisége, de semmi több.
Amikor 2015-ben anyagi okok miatt megszűntünk, Opre Csaba barátom, a gyermekcsapataink edzője nem hagyta a csapatait veszni. Egy jó időn keresztül egyedül, sokszor saját költségen, a szülők támogatásával, nap mint nap kínlódva és a fennmaradásért küzdve hátára vette a csapatát és vitte tovább. Az erőfeszítései végül kifizetődtek, pár lelkes szülő és az Erdélyi Magyar Néppárt felkarolta, és megalapították a NAC Labdarúgó Egyesületet. Itt rögtön ki kell hangsúlyoznom, hogy csak azért mert ez magyar, a CAO meg román történet, még nem fogom elfogultan azt mondani, hogy ők a legitim jogutódai a híres NAC-nak, mint ahogy ők sem mondják ezt magukról. Egy viszont biztos, ha Csinta Samu a NAC utódjáról és “NAC-szerű feltámadásról” beszél, akkor a történetben ugyanúgy, vagy még inkább helye van a NAC Labdarúgó Egyesületnek, akik mára már a Csíkszeredai Puskás Akadémia alközpontjaként működnek, és valódi gyerekneveléssel foglalkoznak.

Egyedül így válhat Csinta Samu publicisztikájának befejező gondolata valósággá: “Az erdélyi sport, a benne felnövő magyar fiatalok számára sohasem volt esélyt kínálnak a Székelyföldre tömörített sportcélú beruházások. Az elsősorban az ott élők tömbmagyarságát figyelembe véve észszerűnek mondható célok közepette azonban hiba lenne elfelejteni Belső-Erdély, a Partium talán fokozottan „megmentésre” váró magyarjait. A NAC-jelenség most ebben a tekintetben is új kezdet lehetőségét villanthatja fel. Mert azt tartják ugyan, hogy az ember akkor a legnagyobb, amikor térdepel, de még ennél is nagyobb lehet, ha sikerül felállnia. És az alázat sem válik ettől még törvényszerűen semmivé.”

A rovat legfrissebb hírei