A fodrásszalonból a paralimpiai dobogóig

borítókép forrása: AFP

Az alábbi cikk méltán mondható rendhagyónak, hiszen egy egyetemi szemináriumi órát dolgoz fel. A Debreceni Egyetem Sportközgazdász szakának van egy nagyon érdekes tárgya a második féléves anyagban, Élsportolók életpálya modellje címmel, melyet Lenténé dr. Puskás Andrea tanárnő tart, és a sima elméleti szeminárium helyett a Tanárnő úgy gondolta ezt a témát a legjobban élsportolók által tudná bemutatni nekünk, és talán nem is gondolta mennyire fején találta ezzel a szöget, és mekkora nyomot hagyott a diákokban, legalábbis bennem mindenképp, hiszen már az órán úgy éreztem erről kötelező írnom.

Három különböző sport és három teljesen más életút, mégis az üzenet egy, az életben küzdeni kell a sikerekért és sosem szabad feladni! Az egész délutánt átfogó óra első két előadója Bényei Balázs egykori DVSC labdarúgó és Kerekes Gréta olimpikon voltak, akik életútja, küzdeni akarása, kudarcaik és sikereik önmagukban is megérnének egy komolyabb cikket, de az erdélysport tematikájánál fogva ezúttal kimondottan a harmadik előadóra, a szatmárnémeti paralimpikonra, Osváth Richárdra koncentrálok. Mint említettem elsősorban azért mert erdélyi, jobban mondva partiumi magyar sportoló, de őszintén szólva ez önmagában még nem késztetett volna arra, hogy megírjam ezt a cikket, viszont az az élettörténet, jobban mondva tanúságtétel melyet egy olyan velem szinte egykorú fiatalembertől hallottam, aki megjárta a mélységeket majd a magasságokat, legyőzte a saját félelmeit és frusztrációit, áldozatokat hozott a sikerért és bebizonyította, hogy hittel és akarattal minden lehetséges, mindenképp önvizsgálatra késztetett engem is. Igen, már az elején ki kell emelnem a hitnek a fontosságát Ricsi történetében.


Ricsi a Rio-i paralimpián 2016-ban

De ne szaladjunk ennyire előre a történetben. Mint említettem Osváth Richárd paralimpikon, világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, majd paralimpiai bronzérmes, majd háromszoros paralimpiai ezüstérmes kerekesszékes vívó. Már itt érdemes megállni ennél a szónál, hogy kerekesszékes, hiszen a történetünk sporttörténeti szempontjából már az első percekben egy tévképzetet döntött össze bennem, ugyanis meg voltam győződve arról, hogy egy kerekesszékes vívó az kerekesszékes. Ehhez képest nagyon meglepődtem, amikor a Tanárnő a katedrához szólította a szünetben az osztályterembe bicegő fiatalembert. A második tévképzet, mely az előadás után megdőlt bennem az a kerekesszékes vívás technikája volt, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy a kerekesszékes vívó egyik kezében a fegyverrel vív, a másikkal pedig a kerekesszéket hajtja és irányítja előre-hátra. Tévedtem, a kerekesszékek rögzítve vannak meghatározott távolságra egymástól, a két vívó pedig előre és hátra dőlve tud támadni és védekezni.

Ricsi Szatmárnémetiben született 1985 február 28.-án. Gyermekkorában református lelkipásztor szeretett volna lenni, de emellett a sport, ezen belül a vívás irányába is kacsintgatott, és nagy álma volt, hogy egyszer olimpiai bajnok lesz. Több ifjúsági versenyt nyert, így már 13 éves korára eldőlt, hogy nem a teológia, hanem a sport irányába veszi útját. 19 éves korára román országos válogatott vívó lett belőle, viszont egy térdsérülés teljesen megváltoztatta az életét. Focizás közben megsérült a jobb térde, hatszor műtötték, de sajnos nem lett jobban utána sem, majd 2008-ban elesett és elfertőződött a térdén a seb, két hónapot kórházban töltött, majd utána ismét elfertőződött a seb és végül menthetetlen lett a sérülés. Ricsi combcsontja összeforrt a lábszárcsontjával, a lába teljesen merevvé vált és ez végleg derékba törte nemcsak a sportolói álmait, hanem a frissen szerzett testnevelőtanár diplomáját is. Ricsi szégyellte magát és szégyellte a lábát, de nem volt mit tennie, új karrier után kellett néznie, hiszen el kellett tartsa magát. Édesanyja fodrász, így kézenfekvő volt, hogy belőle is férfifodrász váljon, de ez az életpálya egyértelműen nem boldogította. Ricsinek hiányzott a vívás, és sok keresgélés után megtalálta a lehetőséget, hogy folytassa álmait a kerekesszékes vívásban. Romániában nem létezett akkoriban ez a műfaj, így Ricsi megkérte nevelőedzőit, hogy segítsenek, ők pedig felkeresték Beliczay Sándor mesteredzőt, aki Szekeres Pál edzője is volt, az egyetlen vívóé a világon, aki olimpián majd később egy gerincsérülés után paralimpián is nyerni tudott. Beliczay Sándor meglátta a tehetséget Ricsiben és elkezdte egyengetni Ricsi útját, aki hamarosan megkapta a magyar állampolgárságot, és 2011 májusában már világkupa versenyen vett részt Olaszországban.


fotó: MTI

“Végre valóra vált a vágyam, amiért a sérülésem után imádkoztam, újra vívhattam és újra versenyezhettem. Persze több szempontból is egy nagyon érdekes felismerés volt ez az új helyzet, hiszen olyan sportolókkal kerültem össze, akik szintén sérültek voltak. Volt, akiknek a keze vagy akár mindkét lába hiányzott, volt, aki teljesen le volt bénulva. Ekkor jöttem rá, hogy az én problémám, amiről azt hittem, hogy a világon a legnagyobb, teljesen eltörpül egyes emberek problémái mellett. Egy másik érdekesség, hogy meg voltam győződve, hogy megnyerem a versenyt, hiszen a kerekesszékes vívók csak hobbyvívók. Ehhez képest nagyon hamar kiestem a mezőnyből, és rá kellett jönnöm, hogy ezek a sportolók a testi fogyatékosságuk ellenére ugyanúgy nyerni akarnak és küzdenek, és meg akarják talán még jobban mutatni a világnak, hogy ők nem ismernek lehetetlent. A harmadik érdekessége ennek a versenynek az volt, hogy a végén volt egy medencés party, ahol, mint egy hollywoodi filmben repültek a műlábak és mindenki szórakozott, és akkor rájöttem, hogy ez hiányzott az életemből, hogy olyan emberek közt legyek, akik hasonlóak, mint én, meg tudnak érteni, de felhőtlenül tudnak örülni az életnek a sorsuk ellenére. Egy életre szóló élmény volt számomra ez a verseny, mely meghatározta a későbbi karrieremet’’ - emlékezett vissza Ricsi.

Persze ez így leírva és visszaemlékezve nagyon szép és akár romantikusnak is mondható, de az élet sosem ilyen egyszerű, Ricsi a további sikerekért nagyon hosszú és rögös utat járt be, melyet nem azért fontos leírni és kiemelni, hogy esetleg sajnáljuk miatta, hanem azért, hogy kiemeljük a hitet, akaratot, küzdeni akarást, áldozathozatalt, melyek által ő ma az lehet, aki.

Ricsi az első versenye és a lehetőségek magcsillanása után is nehéz helyzetben volt, nem volt pénze és a lehetőségei is korlátozottak voltak. “Egy adott pillanatban az volt a célom, hogy túléljem a mindennapokat és nem az, hogy éljek, és egy idő után, amikor beleuntam az önsajnálatba rájöttem, hogy nekem élnem kell, és ehhez pedig vívnom kell! Mindenképp maradandót szerettem volna alkotni, és tudtam, hogy férfifodrászként erre nem vagyok képes. Nem volt nehéz beülnöm a kerekesszékbe, én erre nem hátrányként vagy fogyatékosságként, hanem egy lehetőségként tekintettem.” - emlékezett vissza.

Eleinte még ingázott Budapest és Szatmárnémeti közt, fodrászkodott, hogy pénze legyen, sőt olyan is volt, hogy az ócskapiacon cipőket vásárolt, melyeket kimosott, és eladta őket, majd minden pénzét arra költötte, hogy fejlődhessen. A kitartó munka meghozta a gyümölcsét, 2011 júliusában Sheffieldben megnyerte az Európa-bajnokságot tőrben, és kvalifikálta magát a paralimpiára. Ricsi elmondása szerint ez volt élete egyik legboldogabb pillanata. “Végre magyar emberként nyerni, és meghallgatni a magyar himnuszt, miközben felhúzzák a magyar zászlót. Ez erdélyi magyarként nagyon különleges érzés volt számomra.”

Innentől már nem lehetett ingázni, így felköltözött Budapestre, ahol a nagynénje befogadta, kapott egy kis szobát egy matraccal, minden nap 8-tól 2-ig a környezetvédelmi hivatal postázójában dolgozott, majd 3-tól 7-ig edzeni járt.  „Így kezdődött a valódi sportolói karrierem. Nem volt könnyű, de a cél ott volt előttem és motivált engem.”

Ricsi a londoni paralimpián kezdte meg paralimpiai pályafutását 2012-ben, ahol egyéni tőrben bronzérmet nyert. “Ekkor nyilatkoztam először azt, hogy végre ember vagyok. Nehéz helyzetből fel tudtam állni és teljesült az álmom, kijutottam egy paralimpiára, sőt még érmet is tudtam nyerni. Maradandót tudtam alkotni!” - mesélte Ricsi, akinek innentől felgyorsult az élete.

2013-ban megházasodott, majd 2014-ben Strasbourgban ismét Európa-bajnoki címet nyert. Közben megszületett első kisfia Áron, és a vívás háttérbe szorult, új kihívásokkal kellett szembenéznie, első helyre került a család. Így jutott ki a 2016-os paralimpiára Rio de Janeiroba, ahol úgy döntött, hogy a verseny után abbahagyja a sportot. Nagy meglepetésére 2 ezüstérmet nyert, így a sikertől felbuzdulva úgy érezte, hogy még nincs itt a vége a sportolói karrierjének. 2017-ben Rómában tőr egyéniben világbajnokságot nyert.


Ricsi világbajnokságot nyert 2017-ben
fotó: Magyar Vívó Szövetség

Közben 2018-ban megszületett második kisfia Medárd, majd 2020-ban kislánya Karolina, majd jött a Covid és így kellett készülnie a tokiói paralimpiára. Ricsi a bronz és a két ezüstérem után mindenképp szeretett volna egy aranyérmet is nyerni, ehhez képest nagyon rosszul kezdte meg a szereplését, kardban az első nap hetedik lett, és elvesztette az önbizalmát. Tőr egyéniben is nagyon nehezen indult. “Két napom volt, hogy összeszedjem magam, nagyon nehéz volt. Elvesztettem az önbizalmam és nem éreztem egyáltalán a versenyt. Már az elődöntőbe jutáson majdnem kikaptam, 10-4-re vezetett az ellenfelem. Volt egy ige akkoriban beírva a telefonomba, melyet minden nap elolvastam és ismételgettem: < Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem > (Filippi 4:13). 14-14-ig feltornáztam magam, aztán az utolsó találatot én vittem be, de közben lepergett az életem a fejemben, hogy nem lehet, hogy az előző 5 évben azért készültem, hogy ne nyerjek. A következő aszót is én abszolváltam, a döntőben viszont kikaptam, így nem jött össze az aranyérem, “csak” egy ezüst.”


Szun Kang és Osváth Richárd a tokiói paralimpián 2021. augusztus 28-án
Fotó: Molly Darlington / Reuters

Ricsi útja Tokióból Debrecenbe vezetett, főként, hogy közelebb legyen a szatmárnémeti rokonsághoz. Debrecenből a DEAC versenyzőjeként jutott ki Párizsba. “Itt már éreztem, hogy elfáradtam. Motivációs problémákkal küzdöttem. Nyögvenyelős volt a kijutás is, és az egész meglátszott a teljesítményemen is, kardban 9. tőrben 5. lettem. Furcsa volt lejönni a pástról először érem nélkül, de a családom büszke tekintete és a gyermekeim mosolya a szurkolók közt kárpótolt mindenért. Szoktam mondani, hogy furcsa személyiség vagyok, nemcsak a siker motivál, hanem a kudarc is, így elhatároztam, hogy nekiindulok a következő Los Angelesi paralimpiának is, és megpróbálom aranyéremmel zárni a pályafutásom.”


Ricsi két ezüstérmet nyert Tokióban
fotó: Szalmás Péter

Ricsi akarata és kitartása egybecsengett a Kerekes Grétáéval, hiszen mindketten arról beszéltek, hogy a sikernek ára van, nem létezik lehetetlen, nem szabad lemondani az álmokról és a célokról, hanem küzdeni kell értük, ha nem is sikerül mindig, de meg kell próbálni. Klisésen és sztereotípiaként hangzanak ezek a mondatok, hiszen különböző coachok és motivációs trénerek is ezeket puffogtatják, viszont amikor végignéztük a Ricsi parasportokról hozott képeit, és a parasportoló kollégáinak történeteit meghallgatva, kéz és láb nélküli úszókról, vak atlétákról, akik össze vannak kötve egy látó sportolóval és szinkronban szaladnak, szellemileg sérült sportolókról stb. akkor úgy átértékelődnek ezek a mondatok.

“Mindig mondom a gyermekeknek, hogy ne csak nézzék a képeket hanem lássanak, és úgy tekintsenek az elvégzett munkára. Én a gyermekeimnek is ezt tanítom, nem szabad lemondani semmiről, hanem küzdeni kell, és akkor a Jóisten is megsegít. Lásd az én példám! De ott van például Illés Fanni története is, aki holtan született, lábak nélkül és a kezéről is hiányoznak ujjak, az édesanyjának azt mondták a kórházban, hagyja ott az újszülöttet, mert úgysem tudja felnevelni. Az édesanyja viszont nem hagyta magára Fannit, aki 14 évesen elkezdett úszni, 2021-ben paralimpiát nyert, az edzője lett a férje, született egy kisfia, majd Párizsban ezüstérmet nyert, de a lényeg az, hogy teljesen vert helyzetből mára már szép és boldog életet tud élni.”

A Ricsivel való beszélgetés egy igazi megvilágosodás volt számomra magának a parasport és parasportoló fogalmainak újrameghatározásához, megértéséhez és az ő sportolói teljesítményük, de életük és mindennapi küzdelmeik értékeléséhez is, illetve nem utolsó sorban ahhoz is, hogy ezekről a dolgokról beszélnünk kell és meg kell ismernünk őket. Napjaink társadalma tele van kreált és túlhangsúlyozott problémák, kitalált társadalmi csoportok propagálásával és az ő elfogadásukra való érzékenyítéssel, úgy, hogy maga az érzékenyítés szó is negatív értelmet nyer, viszont úgy gondolom, hogy itt egy valódi probléma, mely továbbra sincs megoldva, a hátrányos helyzetű emberekkel való viszonyunk és hozzáállásunk, az ő elfogadásuk, melyre pont a parasportolóink és az ő élettörténetünk tudja felhívni a legjobban a figyelmünket, hiszen a nap végén hatalmas példaképek ők mindannyiunk számára, és nem csupán a hátrányos helyzetű embertársainkkal való viszonylatban, hanem a saját életünkkel kapcsolatosan is. Mi magyarok hajlamosak vagyunk túl sokat panaszkodni, ha esik az eső az a baj, ha süt a nap, akkor meg az. Nyilván van a soraimban egy nagy adag karikatúra, de tegye a kezét a szívére az, aki nem ismeri ezt a mentalitást. Eközben pedig olyan élettörténetek és sorsok vannak körülöttünk, amelyek hallatán, ahogy Ricsi mondta, “rájöttem az én problémáim eltörpülnek mellettük!”.  Sokszor egy-egy versenyt elnézve úgy tűnik, a parasportolók sokkal boldogabbak, mint mi. Valószínűleg azért mert meg tudják élni a pillanatot. Ricsi szerint “a mozgássérült emberek, akik sportolni kezdenek, mire oda jutnak, hogy sikereik legyenek, fel tudják dolgozni a sérülésüket, meg tudtak békélni magukkal, elfogadják magukat és a helyzetüket, mint ahogy én is tettem, hisz ez vagyok én, nem a lábam, hanem a személyiségem határoz meg. Így jobban tudják értékelni az apró örömöket és megélik a pillanatot. Persze van olyan is, aki bezárkózik és nem mer egyről a kettőre lépni. Embertípustól függ, de valóban van benne valami.”

Ricsi mindenkinek azt javasolja, hogy “látogassanak ki a mozgássérültek versenyeire, lássák milyen mentalitással mozognak és élnek, milyen tűz lobog bennük, és milyen lelkülettel bírnak, majd utána nézzenek saját magukba és ne panaszkodjanak!”. És milyen nagy igazság, amit mond, de sajnos milyen nehéz megtennünk...

Ricsi történetének nagyon sok tanulsága volt számomra, és őszintén remélem, hogy a kedves olvasóknak is sikerült átadnom pár olyan gondolatot, melyet tőle tanultam. Ma már ő is úgy látja, hogy az isteni gondviselés kísérte végig az egész életén, és az a rossz láb, melyet annyira szégyellt és amiért oly sokat perlekedett a Jóistennel, végül olyan életet, sikereket és gyönyörű családot adott neki, melyről talán még ő sem mert álmodni.

Kis kóstóló a paralimpia világából:

A Magyar Paralimpiai Csapat Dala:
 

A Rio-i Paralimpia reklámvideója: