56-os menekültből Amerika bajnoka

A SportHatárokNélkül.hu oldalnak külön missziója felkutatni a diaszpórában élő magyarság sporttörténetét és egykori nagy sportolóit. Szerencsére nemzetünk nem szűkölködik a határokon túlra szakadt magyar csapatokból, sportolókból és élettörténetekből.

Ilyen történet volt az elmúlt hónapokban a kanadai magyar csapatok története, az észak-amerikai magyarság Árpád kupájának története, a clevelandi magyar futball története, illetve dr. Gyékényesi János Pál története és szerepe a clevelandi sportéletben. Továbbra is Clevelandban maradunk, ahol egy újabb nagyszerű sportembert és sporttörténetet fedeztünk fel, és szeretnénk bemutatni olvasóinknak.

Végh Dániel 87 esztendős clevelandi lakos, de nem volt ez mindig így. Kispesten született 1933-ban, és azon fiatalok egyike volt, aki hatalmas sporttehetségnek számított a háború sújtotta Magyarországon és az akkori mostoha, nehéz időkben. 18 évesen a legtehetségesebb magyar asztaliteniszezőnek számított, és az ötvenes évek elején olyan legendákkal említették egy lapon a nevét, mint Kócián József, Soós Ferenc, Sidó Ferenc vagy Várkonyi László.

Mint sok más felfelé ívelő sportkarriert, az 56-os szabadságharc az övét is kettétörte, és az óceán túloldalára sodorta. Végh Dániel azonban nem adta fel, minden nehézség ellenére Amerikában is megmutatta, hogy rászolgált arra a mondatra, mellyel a helyi magyarok bemutatták őt az olimpiai bizottság helyi vezetőjének: “ő jelenleg az egyik legjobb játékos Amerikában ”.

Sikeres sportolói pályafutása által Észak-Amerikában is ismerté vált, mely hírnevet később az üzleti életben kamatoztatta, persze sosem szakadva el a sport világától.

Végh Dániel azaz Danny Végh a mai napig örömmel emlékezik vissza sikereire, és osztja meg azokat a SportHatárokNélkül.hu olvasóival.

Egy csodás pályafutást tudhat maga mögött. Hogyan és hol kezdődött minden?

Édesapám, Végh Lajos szerette a pingpongot, és általa kerültem kapcsolatba a sporttal 13-14 évesen. A kispesti baptista imaházban volt egy pingpongasztal, azon tanultam meg játszani. A világháború után nagyon népszerű sport volt, mivel nem igényelt nagy befektetést, csak egy asztal, két ütő meg egy labda kellett hozzá. Időközben felfedezték, hogy van bennem tehetség, és bekerültem egy helyi csapathoz. 15 évesen már nagy reménységnek számítottam, elindultam az országos bajnokságon is, de nem jutottam a döntőbe. Egy évvel később viszont megnyertem a magyar kölyök bajnokságot. Ezt követően Csepelre igazoltam, jó állást kaptam, és általuk bekerültem az első osztályú Magyar Bajnokság vérkeringésébe. Az első versenyévem még nem volt az igazi, az öt tagú csepeli csapatban csak negyedik vagy ötödik legjobbnak számítottam, de a második évemre már én lettem a legjobb játékosa a klubnak. 18 évesen bekerültem a magyar ifi válogatott keretébe. Két alkalommal játszottam a magyar B csapatban, egyszer Kína és egyszer Kelet-Németország ellen. Az 5 kínaiból kettőt sikerült meg is vernem.

Mekkora hagyománya és népszerűsége volt az asztalitenisznek Magyarországon?

Magyarországon mindig nagyon népszerű sport volt az asztalitenisz. A kezdeti időkben Magyarország nagyhatalomnak számított az asztaliteniszben. A sportág legeredményesebb játékosa a mai napig is az a Barna Viktor, aki 1929 és 1954 között 22 világbajnoki címet szerzett. De híres és eredményes játékos volt Szabados Miklós is, aki 15 világbajnoki aranyérmet szerzett. A sportág óriási fordulatot vett az 1950-es években, mikor a japánok megjelentek a szofttal, vagyis szivacsot rögzítettek az ütőjükre, mely szinte olyan, mint ahogyan a mai formájában ismerjük az ütőt. Így az 50-es, 60-as években ázsiai fölény volt kialakulóban.

Hogyan alakult a sportolói pályafutása, és meddig tartottak a sikerek?

18-19 évesen országos szinten a hatodik legjobb játékosnak számítottam. Abban az időben olyan asztalitenisz óriások közt kellett helytálljak, mint a felvidéki kilencszeres világbajnok és (különböző kategóriákban) harmincegyszeres magyar bajnok Sidó Ferenc, a négyszeres világbajnok és tizenhétszeres magyar bajnok Soós Ferenc, vagy a háromszoros világbajnok és tízszeres magyar bajnok Kócián József, hogy csak ezeket az eredményeiket említsem. De mellettük még ott volt Várkonyi László és Gyetvai Elemér is. Ők voltak akkoriban és még az ötvenes években sokáig a legjobb magyar játékosok, és ebben a grémiumban fiatal zöldfülűként az ötvenes évek elején nagy dolog volt hatodik legjobbnak lenni. Sőt, büszkén elmondhatom, hogy egyszer mindannyiukat sikerült megvernem egyéniben és párosban is. Természetesen ezen kívül ők legalább tízszer megvertek engem, de ennek ellenére engem büszkeséggel tölt el, hogy ilyen legendák ellen játszhattam, és egyszer nyerni is tudtam. Akkoriban én számítottam a legjobb ifjúsági játékosnak.

Szintén egy kedves történet számomra, hogy az ötvenes évek elején a román bajnoknő Angelica Rozeanu Budapestre jött, hogy nálunk készüljön, és Farkas Gizellával is játszott, aki akkoriban több világbajnokságot is nyert. Mivel Farkas Gizella késett, én pedig pont a klubban voltam, megkértek, hogy játsszak addig én vele. 17 éves lehettem, és amúgy is férfi meg női játékosok közt azért nagy a különbség, de megvertem.

Az én profi pályafutásom a katonasággal vett fordulópontot, ugyanis 1953-ban besoroztak, és abba kellett hagyjam a sportot, majd teljesen az 1956-os forradalom törte derékba, legalábbis egy jó ideig. A forradalom ideje alatt több ezer sorstársammal egyetemben nekem is menekülnöm kellett. Először Ausztriába, ahol szerencsém volt a német tudásommal és a szűk környezetemben levő magyaroknak én voltam a tolmácsa. Egy hónapot ültem Ausztriában, de még ezalatt is játszottam, mert elmentem az egyik bécsi klubhoz a Práterbe, ahol sikerült pingpongoznom a két legjobb osztrák játékossal is. Ausztria bajnokával két meccset játszottam, 1-1 volt az állás, a második legjobb játékost pedig megvertem egyszer.

A játék- és a nyelvtudásom miatt két munkaajánlatot is kaptam egy hónap alatt, revizor lehettem volna egy gyárban, mérnöki fizetéssel, de nem mertem maradni, mert féltem a harmadik világháborútól. A rövid osztrák kitérő után már úton is voltam az Egyesült Államokba. Megkérdezték hova szeretnék menni. Tudtam, hogy 93 ezer Magyarországon született honfitársam él Clevelandban és környékén, így úgy éreztem, hogy ha nekik ott sikerült megállniuk a helyüket, akkor nekem is fog. Itt is meg kell jegyeznem, hogy szerencsém volt, hogy ilyen rövid idő alatt sorra kerültem, hisz hatalmas sorok kígyóztak a nagykövetség előtt, de találkoztam egy régi sporttársammal, aki segített bejutni.

Milyen volt az emigráció? Hamar visszatalált a pingpongasztalhoz?

Az első évek nagyon nehezek voltak, főleg mivel nem ismertem a nyelvet, honvágyam volt, nem volt jó munkám. Egy gyárba vettek fel dolgozni. Egy idő után elkezdett hiányozni a sport. A város több sporttermet, épületet tartott fent az amatőr sportolók számára. Oda lehetett járni játszani. Amikor a helyi magyar ismerősök megtudták, hogy profi szinten pingpongoztam, akkor elvittek a városházára, az olimpiai bizottság helyi vezetőjéhez, és úgy mutattak be, hogy “én vagyok jelenleg az egyik legjobb játékos Amerikában ”. Ez nem is lehetett nagy tévedés, hiszen akkoriban az Egyesült Államokban még gyermekcipőben járt a sportág. Hatalmas különbségek voltak a gazdag és a szegényebb államok között. A gazdag államokban kevésbé volt népszerű, hiába volt sok háztartásban pingpongasztal.

Az olimpiai bizottság vezetőjének annyira felkeltettem az érdeklődését, hogy felhívta az egyik sportközpontot és előkerítette a clevelandi bajnokot, hogy nézzen meg. Két mérkőzést játszottunk, először 21-0-ra majd 21-1-re vertem. “Föl van véve”- mondták. Sajnos viszont rosszabb fizetést tudott ajánlani, mint amennyit a gyárban kerestem, így részmunkaidőben egyeztünk meg, heti 4 este tanítottam havi 120 dollárért. Az olyan volt, mint manapság 1200 dollár.

Hogyan került vissza a versenyzés útjára?

A tanítás mellett alkalmam volt edzeni és gyakorolni is. Megismertem egy másik 56-os menekültet, Lippay Imrét, aki szintén profi játékos volt. Imre nálam 10 évvel lehetett idősebb, és 3-5 ponttal gyengébb, de nagyszerű barát és edzőpartner volt, sőt még versenytársak is lettünk párosban.

1957 kiesett mint versenyév, de 58-ban ismét komolyan álltam az asztalhoz. Elindultam az Ohio állami bajnokságon, amelyet meg is nyertem. Ezután elkezdtem járni más államok, Pennsylvania, Indiana, Michigan stb. bajnokságaira is, melyeket szinte mindig megnyertem.

1958-tól 1963-ig folyamatosan versenyeztem, egyéniben, Lippay Imrével párosban és vegyes párosban is mindig nyertem. Nemzetközi versenyen is szerepeltem, 1958-ban Kanadában egyéniben nyertem nemzetközi bajnokságot, majd 59-ben Lippayval párosban is nyertünk.

1960 februárjában részt vettem az American National Championshipen, vagyis a Nemzeti Bajnokságon, melyen egyéniben az elődöntőig jutottam, párosban pedig Lippayval megnyertük. Szintén Kanadai bajnokok voltunk párosban, de egyéniben is.   

Az ötvenes évek végén volt egy sportújság mely az emigráns sportolókról készített listát. A rangsorolásban az első helyen természetesen Puskás szerepelt, a második helyen talán Hámori Jenő, de mindenképp egy olimpiai bajnok vívó szerepelt, a harmadik helyre pedig engem soroltak. Ez nagy büszkeség volt.

Hogyan ért véget a versenyzői pályafutás?

A hatvanas években nagy dolog történt, hiszen Kennedy elnök jelentős sportpolitikát vezetett be, és komoly támogatást kapott minden verseny és tömegsport az országban. Engem megkeresett a Minnesotai Egyetem, és munkát ajánlott, hogy vegyek részt az asztalitenisz népszerűsítésében, és bemutató, gálameccsekkel járjak államról államra, hogy a fiatalok közt népszerűsítsem a pingpongot. Mondanom sem kell, hogy hatalmas lehetőség volt, főleg az anyagiak szempontjából, hiszen addig csak heti 60 dollárt kerestem a gyári munkával, plusz a sport hozott még némi jövedelem kiegészítést. A legnagyobb probléma az volt, hogy nemcsak játszani kellett, hanem beszélni is a fiatalok előtt, és az én angolom még mindig kezdetleges volt. Ezért míg a többi sportoló 2-3 éves szerződést kapott, nekem eleinte csak egy 6 hetest ajánlottak fel próbaként. Egy harmadgenerációs magyar segített összeállítani egy 6-8 perces szöveget, melyet szóról szóra bemagoltam, anélkül, hogy tudtam volna mit jelent, és így adtam elő 500-3000 diák előtt.  Annyira jól sikerült szerencsére, hogy felvettek hosszú távra is.

1960-tól 63-ig 40 állam különböző egyetemein fordultam meg és játszottam gálameccset az egyetemi bajnokokkal. Anyagilag is jól jöttem ki, hiszen 60 dollárról heti 320-ra ugrott a fizetésem. A diákok pedig nagyon szerették, amit láttak. Egy külön stílust alakítottam ki, a pingpongba bevittem a trükkös, vicces és látványos elemeket. Az ütöm kisebb volt, mint a tenyerem, de volt, hogy két ütővel játszottam, jobb és bal kézzel, 2 labdával, 4 labdával, bokszkesztyűvel vagy épp fejjel adtam vissza a labdát. Negyvennyolcszor szerepeltem ezzel az előadással az országos televíziókban. Egy kedves történet számomra, hogy egyszer eltört a kezem, és úgy mentem fellépni Chicagóba, hogy a bal kezem gipszben volt, és jobb kézzel játszottam, és az utána levő hetekben kaptam egy levelet édesanyámtól, aki aggódva írt, hogy miért nem mondtam neki, hogy eltört a kezem. Valaki látott Kaliforniában aTV-ben és felhívta őket Magyarországon, így derült ki.

Sajnos ezekre a fellépésekre viszont ráment a sportolói karrierem. Az elején még tudtam versenyezni, de egyre nehezebb volt idővel a sok utazás és program miatt, így felhagytam vele. 1963-ban aztán végleg feladtam a versenyzést. Belefáradtam. Az igazat megvallva emellett egy másik oka is volt ennek, az ütők megváltozása. Egyre inkább elterjedt az ázsiaiak által feltalált szivacsos ütő. Én az old-school stílust szerettem, egy igazi védekező típusú játékos voltam, aki akár 8-10 méterről is vissza tudott adni bármilyen labdát. Nagyon jól csavartam, de az új típusú ütő mindent megváltoztatott, teljesen megölte a stílusomat. Az új ütő a támadójátékosoknak kedvezett. Nem szerettem volna közepes játékos lenni, így úgy láttam jónak, hogy abbahagyjam.

Interjúnk második részével a napokban jelentkezünk a SportHatárokNélkül.hu oldalán. A második részből a kedves olvasók megtudhatják, hogyan alakult Végh Dániel élete az aktív pályafutása befejeztével, miként lett belőle sikeres üzletember a sport vizein maradva úgy, hogy Brazíliától Szaúd-Arábiáig ismerté vált a neve, illetve arról is beszélt, hogyan jutott haza hosszú évek száműzetése után Magyarországra, és milyen kapcsolatban maradt a régi sporttársakkal.

Képanyag