Metamorfózis - Szalai Ádám, egy korszak futballkrónikása

Szalai Ádám válogatott karrierjének története a különböző fázisokról, a kudarcok kezeléséről, és azokról a metamorfózisokról szólt, amikkel a magyar futballválogatottnak az utóbbi 30-40 évben szembe kellett néznie

 

 

Hirtelen jött a hír, a magyar szurkolók és a sportmédia sem volt felkészülve Szalai Ádám visszavonulására. Azóta természetesen felocsúdott a magyar futballvilág és a csatár méltatásán túl az elpusztíthatatlannak tűnő anti-Szalai tábor is megjelent, jelezve: Szalai Ádám megkerülhetetlen. A bejelentést tetőzte a másnapi, Németország elleni győzelem és az örömmámorban fürdő magyar szurkolói had. Ebben az írásunkban Militár Iván a nemzeti tizenegy csapatkapitányának válogatott karrierjére reflektál.

 

 

 

Ahogy Kolek Zsolt a Múzsa hasábjain fogalmazott: „Cseh Tamás egy ma már távolodóban lévő korszak hiteles krónikása volt. Az általa megszólaltatott rég pangó tangó több volt dalnál, életformává vált a maga idejében. Sorok között üzenve, a lélekhez szóltak Cseh Tamás dalai.”

 

 

Szalai Ádám egy ma már távolodóban lévő korszak hiteles futballkrónikása. Egy olyan korszaké, ahol a fiatal labdarúgók még salakon edzettek, hisz műfű nem volt, és ahol egyenmelegítők helyett a Cooper-teszt várta a pályára tévelygő futballistapalántákat. Ebben a korszakban a januári alapozáshoz rokoni szállal kötődő forró tea öltözői gőze, illetve az 1990-es és 2000-es évek válogatott meccsein a kivéreztetett Puskás Ferenc Stadionból áradó átható piszoárszag volt az, ami a magyar futballistát motiválni tudta. Aki nem élt akkor, mostanra már csak könyvből olvashatja, mi Szalai Ádám titka.

 

 

Szalai Ádám önmagára fogadott, kortársaival totális ellentétes ütemben. Ahonnan ő indult, ott a kishitűség és a saját portáján kiskirállyá válás együttes hatásai (valódi vagy virtuális) börtönbe zárt minden olyan tehetséges futballistát, akinek a több és jobb kecsegtetett volna bármiféle jövővel, valahol máshol, valahol egy modernebb futballkultúrában. A most visszavonuló csatár már-már emberfelettit hajtott végre és az előre elrendeltetést levetkőzve példát mutatott az otthonnak: meg lehet csinálni; oda lehet érni; meg lehet felelni a saját erődből. Szalai Ádámot keretezem újra.

 

 

 

„Azt mondd meg, Antoine, mi az, hogy változás?”

 

 

Szalai Ádám válogatott karrierjének története a különböző fázisokról, a kudarcok kezeléséről, és azokról a metamorfózisokról szólt, amikkel a magyar futballválogatottnak az utóbbi 30-40 évben szembe kellett néznie.

 

Amikor Szalai Ádámot kell elemezni, akkor minden mozdulatán látszik az az útkeresés, amit a magyar futball folytat(ott) szakadatlanul. Holott, minden negatív előjel ellenére, Szalai játéka nem a kilátástalanság metaforája, hanem éppen a kiúté. Szalai Ádám ugyanis, egy bizonyos szemszögből nézve, a legtradicionálisabb magyar stílusú futballista, aki az utóbbi időkben „megszületett”.

 

Azért, mert a magyar futballtradíció alapjait a 20. század elején arra az együttműködésre épülő, asszociatív futballelméletre rakták le, amely a mai napig is jelentősen befolyásolja a modern futball vonalvezetését. És itt szokták nagyon sokan félreértelmezni azt, hogy mi is a valódi üzenete ennek az asszociatív futballelméletnek. Ennek az elképzelésnek a kiindulópontja a játékos (ahogy szaknyelven hívják: „human sportsperson”) elfogadása úgy, ahogy született, amilyen eszköztárral rendelkezik, azaz, az emberi sokszínűség teljes mértékű elfogadása.

 

 

Az egyetlen lényegi elem a játékosok minőségének megítélését illetően a stílus kiindulópontú játékos-elképzelésbe való illeszthetőség mértéke. Azaz, képes-e ez az ember megvalósítani a stílusunkban foglaltakat? Tud-e ebben a folyamatban bármiféle szerepet betölteni?

 

 

Ezért tudták átírni Pep Guardiola játékosai a labdarúgás történelemkönyvét, ugyanebben az asszociatív galaxisban tevékenykedve, Andrés Iniesta és Xavi meghökkentő termetű, de annál hatékonyabb labdás és labda nélküli összjátékával. Továbbá ezért került ki éppen a Barcelonából minden idők egyik legjobb futballistája, Lionel Messi, aki semelyik lebontott futballaspektusban (fizikum, mentalitás, technikai és taktikai tudás) sem a valaha volt legjobb labdarúgó, viszont mindent egybevetve megközelíthetetlen minőséget képvisel. És nem túlzás idevenni Puskás Ferencet, Hidegkuti Nándort, Albert Flóriánt, Törőcsik Andrást, Détári Lajost, Gera Zoltánt, és most már Szoboszlai Dominikot sem, hiszen ezek a labdarúgók mindegyike a játékhelyzetek sajátos értékelésében és megoldásában magaslott, magaslik ki a nemzetközi mezőnyből. Azaz: végletekig egyedi.

 

 

Azért válik valakiből nemzetközi szintű labdarúgó, mert képes a saját erőforrásait felismerni, majd azokat folyamatosan, kérlelhetetlenül, és többségében sikerrel a közösség érdekében hasznosítani. Ráadásul Magyarország egy olyan kicsiny lélekszámmal rendelkező ország, ahol a bőség zavara, illetve a hasonló karakterrel és minőséggel rendelkező válogatott labdarúgók sora nem létezik, és soha nem is fog létezni.

 

 

A magyar út ugyanarról szól, mint a barcelonai, az uruguayi vagy éppen a bilbaói út: a stílus alapú, a futballistát erőforrásai alapján optimalizálni próbáló, de sokféle karaktertípusra építő futballfilozófiáról.

 

 

Szalai Ádám kiútja a magyar futballvalóságból pontosan erre épült: megkereste és meg is találta a saját erőforrásait, majd azokat minden csapatában és minden közösségben a globális érdekek mentén felhasználva mozgósította. Ha gólt kellett lőni, azt tette, ha a labdát megtartva küzdeni kellett a védőkkel, akkor azt, és ha ő neki kellett lenni a pontrúgásoknál a csapat legmegbízhatóbb tagjának, akkor azt. Az ő példáján keresztül tanulhatnánk meg, hogy a folyamatos változásban lévő és jellegéből adódóan az alkalmazkodás legmagasabb formáját kikényszerítő topfutballban csak az tud megmaradni, aki képes bármely környezetben magas teljesítményt nyújtani a saját erőforrásaira támaszkodva.

 

 

 

Szalai Ádám főbb erőforrásai 1.

 

 

Nyilvánvaló: a magyar futballból évtizedek óta ez hiányzik, hiszen hazugságok ezreivel tágítják az utánpótlás-játékosok fejméretét, ezzel elfedve a vélt vagy valós erőforrásaik hiányát. A már meglévő erőforrások felismerése és fejlesztése helyett a más erőforrások hiánya jelentette lyukakat próbálják betömködni, illetve öngyarmatosító módon az olyan erőforráscsoportokra helyezik a hangsúlyt (például: fizikális attribútumok), amely a magyar futballistának sohasem volt és sohasem lesz természetes erőforrás.

 

 

Szalai Ádámot a nemzetközi szinten átlagos, de magyar szinten kiemelkedő tehetsége emelte ki a külföldön értelmezhetetlen magyar mezőnyből, azonban alkalmazkodóképessége repítette a futballelitbe, és a magyar futball szűk körű legendái közé.

 

 

Vannak, akik szerint Szalai a legnyugatibb csatár. Szerintem meg éppen ő a legmagyarabb.

 

 

 

„Nem tudunk, Desiré. És ez már így marad!”

 

 

Kétségünk ne legyen afelől, hogy Szalai Ádám jelentősége a magyar futballtörténelemben messze túlmutat a pályán nyújtott teljesítményénél. Azonban ne menjünk el szó nélkül a pályán nyújtott teljesítménye mellett sem. A Basel támadója akkor teljesített a legjobban a nemzeti együttesben, amikor a legnagyobb volt a tét. Az Európa-bajnokságokon rendre betalált és állította irányba a magyar csapat játékát, elég csak az Ausztria és Németország elleni góljait említeni.

 

 

Fontos találatai és kiemelkedő teljesítménye ellenére a közvélemény a mai napig megosztott az ő játéka valós értékével kapcsolatosan.

 

 

Ahogy már korábban több videós és írásos formátumban is megfogalmaztam, illetve, ahogy a napokban Marosi Gergely is remekül írta meg, Szalai Ádám kritikusainak mindig is volt egy támadhatatlan érve, mégpedig a megszokott magyar centerjátékkal teljesen ellentétes Szalai-féle erőfutball visszatetsző mivolta. Fontos leszögezni: aki ezt az érvrendszert követi, azzal egyetértek bizonyos tekintetben. Hiszen valóban nem a Szalai-féle játékosoknak kellene a mindenkori magyar válogatott első számú centerének lenniük, hanem sokkal inkább a Németh Krisztián típusúaknak.

 

 

Mindazonáltal arról nem Szalai tehet, hogy a magyar futballnak nem sikerült egyetlen olyan nemzetközi szinten is versenyképes csatárt kinevelnie, aki ne ebben a stílusban futballozna.

 

 

Ebben a stílusban is csak egyet sikerült, éppen Szalai Ádámot, és ő is csupán 16 éves koráig tartózkodott Magyarországon…

 

 

Így, bár az agilisabb, technikásabb, és a korábbi nagyokhoz mérhető tudású labdarúgókra váró szurkolók érvrendszere alapvetően, elméleti síkon helytálló, de gyakorlati funkció híján értelme nem sok van – írom ezt emlékeztetőül saját magamnak is.

 

 

Az is egy érdekes és kevésbé kitárgyalt része a Szalai-történetnek, hogy a korábbi mainzi csatár pályafutása nem éppen úgy alakult, ahogy annak alakulnia kellett volna. Sőt, Szalai Ádám tekintetében az, hogy elérte a top kategóriát, az annak ellenére valósult meg, mint amire számítani lehetett a kezdeti sikerek után. Akinek volt már térdsérülése, ráadásul keresztszalag-szakadása (én is ebbe a kategóriába tartozom), az pontosan tudja, már semmi sem lesz ugyanolyan a felépülés után, mint amilyen volt előtte.

 

 

Szalai esetében is ez a helyzet. Az a mozgékony fiatal labdarúgó, aki San Marinónak negyvenről talált be, Finnországban pedig a védelmet és a kapust is lefutva lőtt fontos gólokat, egy egészen másik mozgáskultúrával rendelkező futballista volt, mint akit 2011. január 14-e után láthattunk. Az egyik legtragikusabb futballistasérülés után majdnem tökéletes állapotban tért vissza, de a gyorsasága, a mozgékonysága, és ezáltal az erőforráscsoportjai is megváltoztak.

 

 

Ez a folyamat, az erőforrások átváltozása egy másfajta karriervezetésbe kényszerítette Szalait, ami a válogatott fejlődésívén is éreztette a hatását.

 

 

A 2021-ben lejátszott 2020-as Európa-bajnokság után a Nemzeti Sport Online felületén a következő pontokat fogalmaztam meg Szalai Ádám szerepét illetően:

 

 

Magyar labdaszerzésnél azonnal mutatnia kell magát, neki kell lennie annak a játékosnak, aki megtartja a labdát, hogy legyen elegendő ideje a magyar csapatnak a felzárkózáshoz.

Segítenie kell a csapat és a labda feljebb jutását, tulajdonképpeni lépcsőfokként kell funkcionálnia, tipikusan azokban az esetekben, amikor a magyar csapat át akarja játszani a letámadó ellenfelek vonalait.

Összhangban kell lennie árnyékék-társával, liftmozgásokkal megteremtve a lehetőséget arra, hogy ha ő maga visszalép, akkor a másik (jellemzően Sallai Roland) be tudjon indulni a Szalai által üresen hagyott területekbe.

 

 

 

Szalai Ádám főbb erőforrásai 2.

 

 

Ha képesek lennénk visszamenni az időben, mondjuk 2010-be, akkor ezeket a pontokat egészen máshogyan fogalmaznánk meg a korai Szalai Ádámmal kapcsolatosan. Amilyen szomorú ez, olyannyira bravúros is. Ez a tényleges metamorfózis: a megváltozott körülményekhez való bámulatos alkalmazkodás, a mindent elsöprő akarat és a professzionális futball iránti megtörhetetlen vonzalom.

 

 

 

„Azt mondd meg, mit jelent az, hogy történelem?”

 

 

Szalai Ádám játéka és elhivatottsága életformává vált a magyar szurkolói mag karakterében, beszédei és megnyilvánulásai – néha közvetlenül, néha a sorok között üzenve – a magyar futballszurkoló lelkéhez szóltak. Szalai Ádám többet jelent a magyar futballnak, mint amit a góljai száma, a vezér típusú egyénisége vagy az élő közeg kultúrájával ellentétes kommunikációs stílusa előrevetít. A csapat kapitánya férfiasan, a mellét döngetve ünnepel, egyúttal jelezve az egész országnak: itt vagyunk, itt is maradunk, és megpróbáljuk akár innen is elérni a céljainkat.

 

 

Nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat Szalai Ádám magabiztos, kihúzott hátú, de egyúttal érzelmekkel túlfűtött jellemében és a magyar történelemben örökké élő nemzeti szenvedélyben, amely szenvedélyt akkor lehet igazán megélni, amikor a hazájától távol kerül az ember.

 

 

Wass Albert mondta:

 

 

 

„Mert az a Magyarország, amit én megismertem, ezer kis hibája mellett is magában hordozta a nagyság és méltóság minden jelét. Az egyéniség országa volt, az egyéniség szabadságának országa, mely szabadság tisztelete mélyen gyökerezett mind a rendszerben, mind az emberek lelkében.”

 

 

Szalai Ádám nagy is, méltó is és egyedi is.

 

 

 

„Azt mondd meg, Antoine, mi az, hogy változás?”

 

 

Amikor ezt az írást elkezdtem, még nem vertük meg a németeket. Mire befejeztem, már igen. Ráadásul nem is akárhogyan. Szalai Ádám sarokkal döntötte el a meccset, Istenhez fohászkodva ünnepelt, majd a mérkőzés végén a Himnuszt a csapattársaitól relatíve ellépve, de mindahány magyar emberrel együtt énekelte. Talán csak Kobe Bryant utolsó meccséhez tudnám hasonlítani azt a bizonyosságot, amit Szalait elnézve éreztem.

 

 

Mint elemző, sokszor mutattam rá a magyar futballválogatott labdás játékának hiányosságaira és Szalai Ádámot is illettem kritikával, többször is. Azonban el kell ismerni, hogy az az átalakulás, amin a magyar válogatott az utóbbi pár évben átment, nemcsak sikeres, de lehet, hogy visszafordíthatatlan folyamat is. Elképzelhető, hogy Marco Rossi futballelképzelése forradalmi irányzattá válik Magyarországon és innentől kezdve a mindenkori magyar válogatott játékstílusa már soha nem tér vissza az Aranycsapat irányához.

 

 

És ha ez így lesz, akkor Szalai Ádám szerepét is egészen másképpen kell értékelnünk.

 

 

 

Emlékezzünk vissza arra a hírhedt beszédre, amit a Hollandia elleni 8–1-es vereség után mondott el egy sajtótájékoztató keretein belül. Ő ott és akkor kinyilvánította: nincsenek és nem is lesznek olyan futballistáink, akik az 1950-es évek magyar futballkultúrájához vissza tudnák téríteni a magyar válogatottat. Ahogy ő fogalmazott: „a válogatottnak olyan edzőre van szüksége, aki veri a fejünket”.

 

 

Abban az időszakban még nem tudhattuk azt, hogy Szalai Ádám beszéde fogja a modernebb útra vezetni a válogatottunkat. Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, aki állítólag közeli viszonyt ápol Szalaival, Georges Leekens kivételével képes volt modern gondolkodású edzőket leültetni a válogatott élére. A csapat játéka tudatossá vált, Dárdai Pál ultrakonzervatív futballjától kezdve Bernd Storck nyugati mintázatú játékelképzelésén át egészen Marco Rossi kurrens és modern „védekezz és kontrázz” típusú futballelképzeléséig. Ez az átváltozás hozta el az Európa-bajnokságokat, az Anglia elleni oda-vissza sikert a Nemzetek Ligájában, illetve a németek idegenbeli legyőzését is. (A csoportelsőségért folytatott küzdelemben az utolsó lépcsőfokot nem sikerült meglépni, Olaszország a Puskás Arénában 2–0-ra győzött ellenünk.)

 

 

Ez is egyfajta metamorfózis: Szalai Ádám beszéde kellett ahhoz, hogy egy ország képes legyen, ha már a futball minőségét tekintve többre nem is, de legalább egy darab csapat kompetens menedzsmentjére – a futballvíziótól kezdve a professzionális körülmények megteremtésig. Ez is Szalai Ádám örökségének része.

 

 

Szalai Ádám nem tökéletes. Sokszor fordult elő, hogy a labda messzire pattant el tőle és sokszor foghattuk a fejünket, amikor futóversenybe bonyolódott. Ugyanakkor a nemzeti csapat visszavonuló kapitánya fantasztikus válogatott karriert tudhat magáénak: sorsdöntő gólok, kontinensviadalok és felejthetetlen pillanatok a pályán és a pályán kívül is.

 

 

A visszavonulása fájdalmas, de az éppen ennek ürügyén alaposan megvizsgált Szalai-életút egy új lehetőséget is teremt a magyar futballnak: a generációváltáson átesett magyar válogatott sikerein felbuzdulva itt az esély egy új, modern és a nemzetközi szinttel párhuzamos jövő megteremtésére.

 

 

Hátha Szalai Ádám komolyan gondolja korábbi mondatait és a magyar futballban képzeli el a jövőjét. Ha így tesz, talán senkinek sem kell majd újra kifakadnia.

 

Szerző : Militár Iván / bunteto.com
borítókép: Szalai Attila vajdasági karikaturista rajza
képanyag: MLSZ.hu