Megfogyva bár, de törve nem

Ukrajnában, és sajnos ezen belül a magyarok lakta Kárpátalján szép lassan 4 éve háború van, mely szomorú mód teljesen részévé vált nemcsak az ukránok és a kárpátaljaiak, hanem a mi európai életünknek is. Persze mindez teljesen másképp csapódik le mindannyiunk életében. Szerencsére nekünk, (nem kárpátaljai) magyaroknak, vagy egyéb európai nemzeteknek nem a mindennapi bombariadók, az áramszünetek, a hideg, a gazdasági problémák, a kényszersorozások, a menekülés vagy akár bújkálás, a rendszer ilyen értelemben való kijátszása, ne adj Isten a háború mindennapi halálos brutalitása és valósága jutott, de mindenképp ott van a tudatalattinkban, hogy ez akár még számunkra, a nyugati “civilizált” világbeliek számára is nagyon rosszul elsülhet, és mindaz, ami Ukrajnában van, az Európába is “beköltözhet”. Mindemellett sajnos azt is kell mondjam, nem túlzóan, hogy nagyon sokan annyira megszokták már (vagy akár sosem vették komolyan) ezt a mindennapi helyzetet, hogy teljesen immúnissá váltak a helyzet komolyságával kapcsolatosan, már nem érinti meg mindennapi ingerküszöböt a háború tragédiája, vagy csupán statisztikai vonzatában tudja a mindennapok szörnyűsége magáravonni a mindennapi figyelmünket. 

Ilyen körülmények közt csökkennek a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatos hírek is a médiában, hiszen van elég baj Ukrajnában, ugyan kiket érdekel már szép lassan az ott élő magyarok helyzete. De ugyanez igaz a sportra is, melynek fontossága századrangúvá válik a front és a politikai játszmák hátterében. Sokan talán azt is hihetik, hogy ha nem bizonyos szakágakban vett ukrán válogatottakról vagy híresebb sportolókról van szó, akkor okafogyottá válik erről akár beszélni is, hiszen nincs hírértéke a mindennapi amatőr vagy tömegsportnak. Pedig ez nemhogy nem igaz, hanem egyenesen nagyon is fontos belegondolni és foglalkozni azzal, hogy a bombariadók árnyékában sem áll meg a mindennapi élet Ukrajnában, melynek a napi sport is nemcsak részét képezi, hanem segít tovább élni, túlélni. 

Ennek a kijelenésemnek jelen esetben a kárpátaljai Szernye településének focisulija az egyik legjobb példája, hiszen a heti edzések, meccsek, tornák segítenek elterelni a figyelmet a mindennapok szörnyűségeiről és reményt adni arra, hogy nem mindig lesz ilyen a helyzet. A templom és az iskola mellett a Szernyei Focisuli is egy olyan valóságos és virtuális közösségi tér mely tartja az emberekben és a helyi magyarságban a lelket egy szebb jövő reményében. 

Szernye egy 2000 fős község, melynek 98 % magyar ajkú lakos, legalábbi évekkel ezelőtt még ezek az adatok voltak érvényesek. Ma ki tudja pontosan hány magyar ember maradt még Szernyén, hány belső menekült érkezett a munkácsi járásban található településre, és milyen a magyarságunk szempontjából visszafordíthatatlan demográfiai folyamatokat indított be ez a szörnyű háború. Egy biztos, azoknak, akik Szernyén maradtak továbbra is fontos megőrizniük az identitásukat és a közösséget, melynek részét képezi a sport is és a 2019-ben önerőből alakult Szernyei Focisuli is, mely ugyan már szebb napokat is megélt, de az erős maroknyi közösségnek köszönhetően most sem hagyja, hogy az elmúlt évek eredményei és sikerei kárba vesszenek. Ezt a munkát a szülői közösség mellett az önkormányzat is segíti, illetve az erre a célra létrehozott Szernye Jövőjéért nevű alapítványt is hathatós részt vállal belőle. Az alapítvány létrejöttekor kifejezetten a sportra koncentrált, de már akkor megfogalmazták, hogy a jövőben szeretnék kiterjeszteni az aktivitásukat a magyar civil életre is, mert az itthon maradás és a jövőképtervezés nagyon fontos a kárpátaljai magyarságnak. Ez még annyira igaz lesz, ha egyszer véget ér a háború, hiszen lesz feladat ezen a téren bőven. No de ne kalandozzunk el még ennyire, maradjunk a sportnál. 

Megkerestük Tar Endre edzőt, hogy többet megtudhassunk a mindennapi helyzetről, nehézségekről. “A mostani helyzet nagyon elszomorító. Lassan 4 éve tart a háború és nagyon megfogyatkoztunk. Aki el akart menni az már elment, túlnyomó részt Magyarországra. Akik maradtak, azok még bíznak valamiben, de lehet csak a csodában.” – kezdte kissé baljósan értékelését Tar Endre, aki a tavaly lépte át azt a kort, ami felett már sokkal könnyebben tud részt venni a Focisuli életében. Nem úgy, mint sok olyan szülő, akinek vagy családostól, vagy ha nem tudta vinni a családot, akkor csak egyénileg, de elhagyta Kárpátalját. Sokan már a háború előtt jóval, hogy külföldön dolgozhassanak. “Minden nehézség ellenére a focisulink szerencsére még működik, habár létszámunk kb. felére csökkent a háború kitörése óta. Konkrétan 60 gyerekkel kezdtünk 2019-ben, mely szám még utána növekedett, de most már csak 32 gyerek van. Akik maradtak, azok minden lehetőségnek örülnek, nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezeket a lehetőségeket biztosítani tudjuk a gyerekek számára, hiszen nekik a legnehezebb. Többségüknek távol van az édesapja. Mi folyamatosan azon fáradozunk, hogy ne erre és ne a mindennapi szörnyűségekre gondoljanak, hanem bármilyen nehéz is, de legyen valamennyi minőségi gyerekkoruk. Ezért fontos a sport és a foci, hiszen közösséget,

Ennek a sokszor embert megpróbáló munkának viszont legtöbbször komoly fizikai problémákat kell leküzdenie, melyet mi talán el sem tudunk képzelni.  “Az idei tél, még rátett a nyomorúságos helyzetre egy lapáttal. Nem elég, hogy sokszor akár -18 fokos hideg napok vannak, de még a napi szinten 10-15 órás áramkimaradások is nehezítik az életünket. Próbálunk rendszeres edzéseket tartani, de így elég nehéz a dolgunk. A gyerekek viszont kitartóak és szorgalmasok.” 

A gyermekek mellett pedig a szülői közösség is erős, tettrekész és nagyon erős édesanyák, köztük a Focisuli vezetője, és egyik főtámogatója Simon Diana, aki nélkül nehezen lenne elképzelhető a gyerekek sportolása. Ugyanilyen amazon édesanya az iskola igazgatónője Tóth Andrea, aki mindig szívét lelkét kitette a gyerekek sportolási lehetőségéért, és a jobb napokon fűtött iskolai tornaterem biztosításáért, ahol télen az edzések zajlanak. Mint említettük szinte minden, amit a focisuli elért azt a közösség önszervező erejéből érte el, mely erő és kitartás az elmúlt években olyan erősen felhívta magára a figyelmet, hogy az önkormányzat is beállt az ügy mögé, és még a háborús helyzet ellenére is hatalmas sikerként könyvelhetik el, hogy a tavaly nyáron átadták a település új műfüves focipályáját. 

“Ez az legnagyobb sikerünk az elmúlt évek során, ami reményt ad nekünk is abban, hogy van értelme dolgoznunk. A focipályát férfiak hiányában a gyermekek segítségével tartjuk karban, de ez nem is baj, hiszen így ők is jobban tudják értékelni ezt az hatalmas eredményt. Nagyon sokan álltak mellénk az elmúlt években, több támogatót is találtunk, köztük Tóth Károly vállalkozó barátunkat, aki jelen pillanatban a csapat főszponzora, de az indulás óta mellettünk áll és szívén viseli a gyerekek sportolását. De szintén hatalmas segítséget kapunk önkormányzati szinten is, a Bátyúi OTG helyi önkormányzatától, Dmitrij Taranenko vezetőtől, aki egy igazi sportpatrióta, neki köszönhető a műfüves pálya is.” – folytatta beszélgetésünket Tar Endre. “Ezt a segítséget annak fényében is nagyon fontos kiemelni, hogy a régi közigazgatási rendszerben nem kapott ilyen támogatást az ifjúsági élet és közösségi sport. A Szernyei Focisuli pont a napokban kapott az önkormányzattól tiszta új felszerelést, mezeket és labdákat, mely hatalmas örömet okozott a fiataloknak. ”


Új felszerelésben a csapat

A focisuli vezetői a heti edzések mellett mindent megtesznek, annak érdekében is, hogy versenylehetőséget teremtsenek és biztosítsanak a fiatalok számára. Munkácson, Beregszászban és Ungváron szoktak vendégszerepelni, ahol a helyi közösségek is megpróbálják életben tartani a sportéletet. Szerencsére a befektetett munka meghozza az eredményét. A szernyeiek tavaly megnyertek egy komoly tornát Beregszászban és harmadik helyen végeztek a nagyszabású Buzánszky Jenő Kupán, ahol igencsak erős volt a mezőny, hiszen 31 csapat indult.

“A tavalyi év legszebb pillanata talán a beregszászi tornagyőzelem volt, de én inkább a hazai környezetben megrendezett Kárpátaljai Megyei Futsal fesztiválon elért második helyezést emelném ki. De nem is ez számít, csupán az, hogy mehessünk és játszhassunk és úgy tűnhessen ebben az abszurd környezetben is, hogy fent tudjuk tartani a normális élet látszatát, hiszen a mindennapjainkat az állandó bizonytalanság övezi.” 

Egy ilyen beszélgetésben, mindenképp meg kellett kérdezzem Tar Endrét a jövőbeli tervekről, úgy, hogy én magam is tudtam, hogy milyen nehéz és abszurd ez a kérdés ebben a pillanatban. “Egyetlen tervünk lehet egyelőre csak, nem feladni és valamilyen formában életben tartani a Szernyei Focisulit. Többet nem is várhatunk el jenen életkörülmények közt. Szerencsére megvagyunk és várjuk a békét. Talán idén elérkezik…” 

Ennél többet talán kívánni sem lehet, addig is csak a Vörösmarty Mihály Szózatban elhangzott szavai járnak az eszemben: “És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”

Pillanatképek a Szernyei Focisuli 2025-os évéből

Képek forrása: Szernyei Futball Iskola / facebook