A magyar edző, akinek a „munkája kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a Real Madrid a 20. század legjobb klubja legyen!”

Tóth-Zele József (középen) első ifjúsági csapata a Bajnokok Kupájával.

Múlt héten bemutattuk az 56-os forradalmár Tóth-Zele József labdarúgó-edzőt, aki az Egri Fáklyában kezdte profi karrierjét, majd a forradalom után Ausztriába menekült, és szép lassan a magyarországi NBIII-as futballistából először a Grenoble, majd a párizsi Red Star játékosa lett, majd végül az Atletico Madridban szerződtette. Interjúnk első részében felidéztük a kezdeteket, a forradalmat, majd a külföldre való menekülést, illetve azt, hogyan jutott el Tóth-Zele József a madridi sztárcsapathoz, ahol sérülés miatt abba kellett hagynia a futballt.

Ha itt megállnánk a történet fonalával, akkor is kerek lenne, és egy igazi sikertörténetről beszélhetnénk, igen ám, de itt még messze nincs vége, hiszen Tóth-Zele József kalandos labdarúgó karrierjét igazából az edzői pályafutása koronázta meg, és nem máshol, mint a 20. század legjobb csapatában, a Real Madridban.

Thomas Roncéro az AS egyik vezető publicistája így fogalmazta meg a Tóth József szerepét: “Tóth úr akkoriban mindig a második vonalban maradt, nem igazán került a reflektorfénybe, de munkája kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a Real Madrid a 20. század legjobb klubja legyen!” (forrás: penemadridista.hu).

A Madridban készített interjú második felében Józsi bácsi a Real Madridban eltöltött 30 évéről, a magyar-spanyol kapcsolatok ápolásáról, a Puskás-Suziki kupáról, illetve azon belül a saját szerepéről és végül de nem utolsó sorban a két jó barátjáról, Puskásról és Kubaláról mesél:

Hogyan lett futballedző?

Idővel elvégeztem az edzői tanfolyamot, mert nem akartam a pályától távol kerülni. Akkoriban kötelező volt edzeni is egy kisebb csapatot, ifjúsági nívón. Betettek egy harmadosztályú ifjúsági csapathoz, a Moscardóhoz, akik ugyanabban az osztályban szerepeltek, mint a Real vagy az Atletico, persze óriási szintkülönbséggel. Így történt, hogy egyszer ezzel a kis csapatommal 0-0-t játszottam hazai pályán a Real Madriddal, akik általában 8-0, 11-1-re verték az ellenfeleket. Idegenben pedig a visszavágón 1-1-et játszottunk. Mindig kérdezik tőlem, hogyan lehet a Real Madridhoz kerülni. Egyszerű, meg kell verni őket. Ha ez nem is sikerült, de két döntetlen elég volt, hogy felfigyeljenek rám.

A nagy José Santamaria, aki 54-ben az uruguayi válogatottban játszott a magyarok ellen, és Öcsinek is csapattársa volt vezette akkoriban a Real Madrid összes utánpótlás csapatát, ő volt az összes edzőnek a vezetője. Megkérdezte akkor tőlem, hogy “Józsi, nem jönnél hozzánk jövő nyártól?”. Mondtam neki, hogy “repülök, amikor csak szeretnéd”. Akkoriban minden barátom azt mondta, hogy könnyű volt nekem a Real Madridhoz kerülni, hiszen Öcsi odavitt. Ez nem igaz, Santamaria volt az, aki meghívott, mert jó eredményt értem el ellenük. Így kerültem 1969-ben a Real Madridhoz. Közben letettem a legmagasabb színvonalú edzői vizsgát is. Meghívtak tanítani is Madridban, öt évig voltam tanár, sőt még a Madridi Edzők testületének is voltam egy ideig az elnöke, amíg el nem mentem máshová edzeni. Volt pár nagyon sikeres évem, Butragueño, Michel, Martín Vásquez, Pardeza mind velem edzetek gyermekkoruktól kezdve, de Camachot is én hoztam Murciából vagy Frailet a Rayo Vallecanótól, de még sorolhatnék több nevet. Nagyon büszke vagyok rájuk. Jó nevet szereztem a szakmában az öt madridi év alatt az ifjúsági csapatnál.


Az edzősködés mellett azért néha még pályára is lépett a Real Madrid Öreg Fiúk csapatában és együtt játszhatott például a világ leggyorsabb balszélsőjével, Gentóval, aki jelenleg a Real Madrid tiszteletbeli elnöke.

Végül nem került sosem a Real Madrid első csapatához, de mégis nekik dolgozott 30 évig...

Sajnos abban az időben Bernabéu nem engedte az első és a második csapat edzőjének csak azokat, akik voltak játékosok a csapatnál. Santamariával megbeszéltük, hogy nekem ez járna, de sajnos nem tud segíteni. Én kértem, hogy engedjen el, de nem akart. Megegyeztünk abban, hogy maradok a klub kötelékében, és mindig olyan másodosztályú csapatokhoz küldenek, ahol vannak kiszemeltjeik, hogy én neveljem őket. Közben kaptam olyan tehetséges játékosokat, akik nem fértek be a Real Madridhoz, hogy tudjak velük eredményeket is elérni. A mai szójárással amolyan scout, megfigyelő edzője voltam a Real Madridnak. Tudták, hogyha kiszemelnek egy tehetséget az adott csapatnál, én fogom edzeni, és figyelemmel követem a fejlődését, majd amikor úgy látom jónak elküldöm nekik.

Ez volt harminc éven keresztül a munkám. Bejártam egész Spanyolországot, és felfedeztem a tehetségeket, miközben rendes edzői munkát végeztem, és hála a játékosoknak, akiket küldtek sikeres voltam, és jó eredményeket értem el. Harminc év alatt csak egyszer edzettem első osztályban, Portugáliában a Lucitano de Évora csapatánál, ahova egy nagyon tehetséges brazil gyerek, Jerusio miatt küldött a Real Madrid. Rendkívüli tehetség volt, de végül sérülés miatt mégsem került be a Realba. Spanyolországban azért nem küldtek az első osztályú klubokhoz, mert amikor egy játékos eléri a 16 évet, joga van profi szerződést kötni. A Realnak más volt a politikája, nem akart nagy összegeket ilyen fiatal játékosokra költeni, olcsóbb volt nekik másodosztályú tehetségeket felkutatni és kinevelni. Ennek a rendszernek viszont az volt az előnye, hogy sosem voltam munka nélkül. Egy első osztályú csapatnál állandó mozgás van, az edzők jönnek mennek, megtörténhet, hogy egy évet dolgozol, egy évet nem, mert pont nincs csapatod, stb.  Én megelégedtem azzal, hogy a világ legjobb csapatának dolgozhattam harminc évig. Azóta is tisztelnek, szeretnek, és megbecsülnek Madridban.

Sőt, még a mai napig megbízzák feladatokkal, és adnak a véleményére….

Így van. Tizenegy évvel ezelőtt az én közreműködésem is kellett a Puskás-Suzuki kupán való részvételhez. A Real Madrid engem küldött el Felcsútra, hogy mérjem fel a terepet, hisz több meghívást kaptak, és akarták tudni, hogy érdemes-e foglalkozni vele. A Real Madrid nagyon komolyan vette, fel kellett mérjem, hogy a körülmények megfelelnek-e, jók e a pályák, a színvonal. Az én döntésemen múlt, hogy a Real Madrid csatlakozzon a tornához. Akkor ismertem meg Orbán Viktor miniszterelnök urat is, aki még akkor ellenzékben volt. Azóta is jó kapcsolatot ápolunk.
Folyamatosan a kezdetek óta részt veszek ezeken a tornákon, mint a Real Madrid nagykövete, sőt értékelést is várnak tőlem úgy a saját, mint az ellenfél játékosokról.


Amikor a Puskás Akadémia képviselői Madridban járnak, Józsi bácsi szokta kalauzolni őket a Real Madrid birodalmában. Cristiano Ronaldo és Tajti József, az Akadémia operatív igazgatójának társaságában. (kép: pfla.hu)

Milyen feladatokkal bízzák meg ilyenkor?

Benne vagyok abban az öttagú bizottságban, akik a torna végén eldönti, kik voltak a torna legjobbjai. Nyílván a gólkirályról nem kell vitatkozni, hiszen ő rúgta a legtöbb gólt, vagy a legjobb kapusról is könnyű dönteni, de a torna legjobbjáról már nehezebb. Ennyi idő után a Real Madridnál az ember nagyon kritikusan néz mindent, hiszen a tökéletességre törekszik. Ezért azzal is megbíz ilyenkor a klub, hogy véleményezzem a legjobb játékosokat. Példaként említhetek pár ismert nevet, Carvajal, Morata, vagy Achraf, akikről még ifiként megfordultak Felcsúton, és én írtam róluk jó véleményt, és mondtam, hogy mindenképp kell figyelni rá. Moratáról például kiemelkedően jó véleményt küldtem, mondtam neki is, hogy harcoljon, és sokra viheti.

Szalai Ádámhoz volt köze, amikor Madridban volt?

Igen, nagyon jó kapcsolatunk volt, én voltam az utolsó, aki elköszönt tőle. Egy nagyon intelligens kedves ember. Azzal búcsúzott el, hogy “Józsi bácsi, nekem ez a három év tíz évig fog folyamatosan megtérülni”. Amikor idehozták, érdekes módon nem kérték ki a véleményem, csak akkor, amikor lejárt a két éve. Normálisan egy játékost, aki egy-két év alatt nem fut be elküldik a csapattól, de az ő esetében engedményt tettek, mert lesérült a második év végén.

A magyar és a spanyol foci közt mit gondol, mi a leglényegesebb különbség?

Egyrészt a technika, másrészt a fizikai állóképesség is, a reakcióidő és a robbanóképesség. Erre nagy hangsúlyt fektetnek a spanyolok.

Anélkül, hogy bárkit is megsértenénk, állapodjunk meg abban, hogy a magyar futball fejlődik, de nagyon lassan. Viszont az is biztos, hogy profi világ és mi magyarok, másként neveljük a játékosokat.

A profi világ nem személyválogató, annyi idegent enged amennyit elfér, és nyilván megvan erre az anyagi fedezetük. Ehhez képest mi nagyrészt a szerbeket, horvátokat, ukránokat stb. hozzuk, és abból sem a legjobbakat tudjuk megengedni magunknak. Lehet, sőt még talán olcsóbbak, mint a magyar játékosok, és biztos több az ambíció is bennük, harcolnak, ütnek, futnak, de ők nem hoznak semmi újat a magyar futballba. Egyébként meg azt is hozzá kell tenni, hogy nélkülük viszont nem tudnánk kijutni a nemzetközi porondra, így az NB1 nívója is javul, de drága pénzen.


Amikor a Puskás Akadémia képviselői Madridban járnak, Józsi bácsi szokta kalauzolni őket a Real Madrid birodalmában. José Mourinho és Tajti József, az Akadémia operatív igazgatójának társaságában. (kép: pfla.hu)

És az utánpótlással mi a helyzet? Hiszen nem lehet, hogy nálunk kevesebb tehetség születik ennyi idő óta…

Itt is teljesen őszinte kell, hogy legyek, a kommunista világban, akik a pályán voltak, azok közül a legtöbb szegény származású volt, és számukra a futball egy kitörési pontot jelentett. Abban találhatták meg az életük javulását, ha a fociban kitűntek. Akik jobban éltek azok voltak a lelátókon. Gyerekekről beszélek.

Ma ez pont fordítva van, és ez úgy Spanyolországban, mint Magyarországon így van, de egy nagy különbséggel. Ma a gyerekek, ha el akarnak érni valamit és nincs az akadémiákon, azt jelenti, hogy valamelyik szülő el kell vigye az edzésre a gyereket, legtöbbször autóval. Aki ezt megengedheti, az nem a legszegényebb rétegből kerül ki, vagyis a pályán a viszonylag jómódú családok gyermekei vannak, és aki nem tudja megengedni magának, mert dolgozni kell a szülőknek, vagy már az ifi korba érő fiatalnak, az a lelátókra szorul. Eddig megegyezik a spanyol, meg a magyar helyzet, viszont a különbség az, hogy Spanyolországban óriási a futballszeretet, és még mindig mindenki futballista akar lenni. Ehhez hozzájárul a bajnokság szintje is, hiszen vonzó a gyermekeknek látni a világsztárokat, és azért dolgozni, hogy ők is oda kerülhessenek. A magyaroknak az NB1 szintje már nem annyira vonzó. Emellett pedig ma már Spanyolországban egy NB2-es focista is keres annyit, hogy 10 év alatt megalapozza a jövőjét.
Itt is autóval viszik a szülők a gyermeket edzésre, de a mentalitás más. Ha hazamegyek Magyarországra, minden évben legalább 2-3 alkalommal hallom, hogy “Józsi bácsi, nézze, itt az új Puskás”, de mögötte munka nincs. A 18-20 éves magyar gyerekek többet kérnek otthon mint a légiósok, és ha már tudnak egy kicsit a labdával bánni, akkor az nekik elég, meg se fordul a fejükben, hogy megerőltessék magukat. Nyilván az edzők meg nyerni akarnak, így akkor az olcsóbb és munkásabb mentalitású külföldit választják, és nem a drága magyart.

Itt is pénz centrikus világ van, és BMW-vel viszik a szülők a gyermekeket az edzésre, de nem annyira elfogultak, ha a gyerek gyengébben játszik, a szülő megköveteli, hogy dolgozzon, és a gyerek vagy beleöli az energiát, vagy azt mondja az apuka, inkább, hogy hagyja abba.
Az eddigi egyetlen magyar kivétel talán Szoboszlai Dominik, akit az édesapja keményen fog, és nem engedi, hogy beképzeltté váljon. Így lehet csak, hogy a megfelelő ritmussal betartja a szamárlétrát.

Milyen volt Puskás?

Öcsit itt ismertem meg, a családdal minden csütörtökön együtt jártunk estebédre. A bátyám Tóth Sándor a filmrendező, bemutattam neki, és utána azt mondta nekem, “Te Józsi, ez az ember a pályán kívül is olyan nagy, mint a pályán”. Öcsi nagyon tanulékony volt, 3-4 nyelvet kimondottan jól beszélt, akcentus nélkül. Emellett megvolt benne a magyar vagabundság, “márpedig ha én vagyok, akkor mindenki tiszteljen és becsüljön”.

Hogyan ismerték meg egymást?

Amikor az Atleticoba megérkeztem, már az első napokban és tudtam, hogy ő a Realnál volt, felkerestem az egyik törzshelyén, és bemutatkoztam. Ettől kezdve majdnem minden edzés után találkoztunk, volt egy közös bár a Nino Jesus negyedben, ahol mindig megittunk egy sört. Szakmailag nincs, mit mondjak róla, amit más ne mondott volna el, de emberileg mindig ki kell említeni a nagyságát. Akin tudott mindig segített, de sokan megpróbálták kihasználni a jóságát. Néha megjelent egy-két cigánygyerek, és valamit rá akartak sózni. Egyszer mondta nekik Öcsi, hogy ő már ezt megvette nemrég tőlük, de akkor sem rázta le őket, hanem odahívta a pincért, és meghagyta, hogy amit esznek-isznak, írja hozzá, de aztán 3 hónapig meg ne lássa őket. Ilyen ember volt, akinek szüksége volt, azon segített.


A Real Madridnál a mai napig őrzik Puskás Ferenc kultuszát, melyben, mint egykori jó barátja, Józsi bácsi (balról az első) is kiveszi a részét

Volt magyar élet akkoriban Madridban?

Sajnos nem. Egy adott időben csak mi ketten voltunk Öcsivel, és spanyol szinten is csak a futballvilágban voltak magyarok. Manapság nagyon jól szervezett magyar élet zajlik Madridban.

És mi a helyzet Kubalával?

Laci teljesen más stílusú volt, mint Öcsi. Öcsi nem szeretett edzeni, csak játszani. Laci ennek az ellentétje volt, ha a mérkőzés előtt nem melegített, és nem masszírozták meg, ő nem tudott játszani. Öcsi meg sosem engedte, hogy akármilyen masszőr hozzányúljon a lábához.

Laci fantasztikus játékos volt, minden testrészével tudta kezelni a labdát. Ha nem jön ki, biztos tagja lett volna az Aranycsapatnak. Anekdotaként mondom, hogy egyszer Buzánszky Jenőnek ezt megemlítettem, és ő nagyképűen visszakérdezett, hogy “ugyan már kinek a helyére fért volna el Kubala?”. Azt mondtam neki, hogy “figyelj, az Öcsi és a Grosicson kívül bárki helyére”.

Kubalával is kimondottan jó barátságban voltam, sőt még a tanárom is volt, amikor az edzői tanfolyamot végeztem. 11 évig volt válogatott edző, és mindig úgy szervezte a felkészülésekkor, hogy az én csapatommal játszotta az utolsó mérkőzést. Mindegy, hol voltam edző, ez mindig így volt. Mintha másodedzője lettem volna 11 évig. Még bírónak is engem tett be, hogy vigyázzak a csapatára. Egy esetben megtörtént, hogy sérülést okozott a csapatom, de nem Kubala csapatának, hanem a magyar válogatottnak, akit Illovszky Rudolf hozott Spanyolországba velünk játszani, és az egyik játékosom felugrott Páncsics Mihállyal aki sajnos lesérült.


Két jó barátja, minden idők két legjobb magyar futballistája, Kubala és Puskás között 1969-ben

Mit tart a legnagyobb sikerének?

Egyértelműen a Butrageno felfedezését. Ő annyira korszakos zsenije volt a Real Madridnak és a válogatottnak is, hogy hihetetlen. Azt a precizitást, nyugalmat és eleganciát, amivel ő játszott, nem lehet leírni. Ő a spanyol focinak és a Real Madridnak is egy külön fejezete. A mai napig jó barátok vagyunk. 

Az interjú első részét itt olvashatja:



Képanyag: Tóth-Zele József személyes képei