Több mint két évtized a kapufák között

Gyólai Zoltán (balról) már több mint egy évtizede szívén viseli a Kárpát-medencei magyar diáksport sorsát. Tóth Tibor felvétele Pécsett készült, az idén elhunyt Wichmann Tamás legendás kenussal, Schmitt Pál volt köztársasági elnökkel és a délvidéki birkózókkal
Fotó: Magyarszo.rs
   
Gyólai Zoltánt minden bizonnyal nem kell bemutatni az észak-vajdasági focikedvelőknek, a horgosi származású sportmunkás labdarúgó-pályafutása ugyanis majdnem három évtizedig tartott. Az egykori kiváló kapus a pályafutása befejezése után sem szakadt el a sporttól, 2003 óta ő az Aranycsapat Alapítvány délvidéki koordinátora, az elmúlt években több mint ötven vajdasági iskola focicsapatát kapcsolta be a Kárpát-medencei Összmagyar Diákbajnokság küzdelmeibe. Azt azonban talán kevesebben tudják róla, hogy négy bajnoki címével ő az 1960 óta létező Tisza Menti Liga legeredményesebb labdarúgója. Gyólai Zoltánnal pályafutásának ezen időszakáról beszélgettünk.

Huszonhat éven át védte a különböző rangfokozatokban szereplő csapatok kapuját. Hol és mikor kezdődött el ez a nem mindennapi pályafutás?

Sportolói karrierem az 1960-as évek elején kezdődött el, akkor még a horgosi kézilabdaklub játékosa voltam, majd 1965-ben Tapiska Antal, a Horgos akkori edzője átcsábított a helyi focicsapatba, ahol kapusként mutatkozhattam be. A labdarúgó-pályafutásom pedig nem is indult rosszul, hiszen az 1965/1966-os idényben magyarkanizsai riválisunkat megelőzve elsők lettünk a Tisza Menti Ligában, így a következő bajnokságot már a Szabadkai Ligában kezdhettük el.

Azt követően közel másfél évtizedig nem szerepelt a Tisza Menti Ligában.

A hetvenes években úgymond „profi” voltam, hiszen végig magasabb osztályú klubokban védtem: a jugoszláv II. ligában szereplő szabadkai Spartacusban eltöltött két szezon után két évig a vajdasági ligás topolyai AIK-ot erősítettem, majd 1974 és 1978 között a Szabadkai Ligában versenyző Zenta játékosa voltam. Egy rövid horgosi kitérő után 1979-ben Csókára igazoltam, a körzeti liga újoncához, ám sajnos nem sikerült benn maradnunk, így a következő, 1980/1981-es idényt már ismét a Tisza Menti Ligában kezdhettük el. A tiszaszentmiklósi Sloga gárdája ugyan végig kemény ellenfelünk volt abban az évben, a végén azonban mi örülhettünk, hiszen ha minimális előnnyel is, de mi végeztünk a táblázat élén. Akkor egy jó kis csapat jött össze Csókán, nálunk játszott például Nyári József is, aki később a Spartacusban futott be szép karriert.


A csókai Proleter 1981-es bajnokcsapata (Gyólai a felső sorban középen)

Három év múlva már a harmadik bajnoki címét ünnepelhette a községi ligában.

1983-ban igazoltam át Oromhegyesre, bár a csókaiak örültek volna, ha maradok, és nem szívesen engedtek el. Cérna József, az oromhegyesi klub főtámogatója nagy tervekkel rukkolt elő, rajtam kívül ugyanis leigazoltak még néhány magyarkanizsai játékost is, akik a tehetséges helyi fiatalokkal együtt igencsak ütőképes csapatot alkottak. Abban az idényben valósággal szárnyalt a Trešnjevac gárdája, hiszen majdnem százszázalékos teljesítménnyel nyertük meg az 1983/1984-es pontvadászatot. Az Oromon elért 3:3-as döntetlen mellett ugyanis az összes többi meccsünket megnyertük, és nagy fölénnyel szereztük meg az első helyet.
Nagy pillanat volt ez az oromhegyesi labdarúgás életében, hiszen a klub fennállása során először jutott fel a Szabadkai Ligába.

Újabb két év elteltével megszerezte pályafutása negyedik bajnoki címét is.

Az 1985/1986-os szezon előtt Bognár András barátom, aki akkor a Žitopromet csapatát irányította, megkérdezte, nem segítenék-e nekik a feljutás kivívásában, én pedig igent mondtam, így a malomgyáriak kapusa lettem. Abban az idényben a Potisje együttese volt a nagy riválisunk, hiszen fej fej mellett haladtunk, majd tavasszal legjobb góllövőnk, Rudics Béla góljával nyerni tudtunk Magyarkanizsán. Ez még magában nem lett volna elég a bajnoki címhez, a bajnokság hajrájában azonban a magyarkanizsai község csapatai botrányos körülmények között kiléptek a ligából, ami után már semmi sem veszélyeztette az elsőségünket, én pedig pályafutásom során negyedszer is bajnoknak mondhattam magamat.

Mikor fejeződött be az igencsak hosszúra nyúlt pályafutása?

A feljutást követően több éven át védtem még a körzeti ligában a Zsiti kapuját, majd 1990-ben szögre akasztottam a kapuskesztyűket. Azt követően már csak az öregfiúk között szerepeltem. 1997-ben, a zentai csata 300. évfordulóján a zentai önkormányzat csapatával megvertük a Ferencváros veteránjait, ami után meghívást kaptam a Fradi öregfiúkcsapatába, akikkel bebarangoltam gyakorlatilag az egész Kárpát-medencét.