Háborús állapotok helyett ünneplés

A Kárpátaljai Szernyei Focisuliról több alkalommal írtam már a Sporthatároknélkül.hu oldalon, ezúttal viszont nem a focipályán történt eseményekről szól a cikkem, hanem a focilelátón történtekről, sőt nem is akármilyen focilelátón, hanem a Puskás Arénában, a magyar válogatott mérkőzésén.

Nap mint nap árad felénk a médiából az orosz-ukrán háború minden szörnyűsége, ami az igazat megvallva az idő elteltével sokunkat sajnos érdektelenné vagy immunissá tesz a témával kapcsolatban, olyannyira, hogy ilyen körülmények közt sokan bele sem gondolunk kárpátaljai magyar testvéreink nehéz és sanyarú helyzetébe, de ezen is továbbmutatóan a kárpátaljai magyarság lehetőségeibe, jövőjére.

Miért is fontos ezzel törődni, erről beszélni? A választ engedjék meg, hogy a következő sorokkal szemléltessem.

Mint ismeretes az UEFA büntetésének köszönhetően az Magyar Labdarúgó Szövetség lehetővé tette, hogy az amúgy zártkapus Magyarország – Anglia Nemzetek ligája mérkőzésen a Puskás Aréna üresnek ítélt lelálóit harmincezer gyermek töltse meg. Harmincezer magyar gyermek, köztük a határon túlra szakadt magyar gyermekek. A nemzetünk jövői! Mindez pedig Trianon szomorú évfordulóján, a Magyar Összetartozás napján, és ha ez még nem elég, akkor egy olyan mérkőzésen, ahol 60 év után ismét győzedelmeskedtünk, a magyar Dávid legyőzte az angól Góliátot! Mindezt harmincezer magyar gyermek előtt, ismétlem, a nemzetünk jövői előtt!

Ilyen kontextusban is nagyon fontos, hogy Magyarország, Erdély, Felvidék, Vajdaság, Délvidék fiataljai mellett Kárpátalja sem maradt távol, akiket a szernyei fiatalok (is) a helyszínen képviseltek. Ezen túlmenően nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy mi zajlik Ukrajnában és ezen belül Kárpátalján. Háború, vér, halál, robbanások, éhinség, menekültek tízezrei és még sorolhatnám, de nem akarom, mert most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy ebből az áldatlan környezetből sarjadt ki a remény és a szebb jövő csírája. Mindez egy focimeccsen, ahol a szernyei fiatalok együtt énekelhették a Nemzeti Imánkat több tízezer magyar kortársukkal.

A szernyeiek utazása mögött nagyon komoly közösségi munka áll, Tar Endre, a csapat edzője is oroszlánrészt vállalt ebből. Őt, mivel hadköteles, sajnos nem engedték át a magyar-ukrán határon, de végig a szívén viselte a gyermekek útját, ugyanúgy, mint a szülők és támogatók közössége, akik reményt és egy kis örömet szerettek volna okozni a gyermekeknek ezekben a nehéz időkben.

“Nehéz az élet ma Karpátalján. A háború óriási próbatétel elé állítja nemcsak a felnőtteket, de a gyermekeket is. Nem működik sem az óvodai képzés, sem az iskolai oktatás. Sok gyerek a szüleikkel együtt a háború miatt átköltözött a szomszédos országokba. Szernyén talán az egyetlen dolog, ami tartja a gyermekekben a lelket, hogy bár nagyon nehéz körülmények között, de még működik a Szernyei Focisuli. Nehéz, mert nemcsak félünk, hanem fogyunk is. 50 gyermekből már csak 30 maradt a focicsapatainkban. Helyben semmi segítséget nem kapunk, de van egy igazi jótevőnk, egy Szernyéről elszármazott, igazi sportszerető barátunk, aki egyben a Focisuli legnagyobb támogatója. Ő Tóth Károly. Az ő segítségével juthattunk el Budapestre a magyar – angolra” - meséli Tar Endre edző, aki abban reménykedik, hogy a háború végeztével ismét teljes értékű munkát tudnak majd végezni, hiszen reményei szerint a fiatal tanítványai visszatérnek majd a szüleikkel a faluba.

Ez a reménység tartja egyben a közösséget és ad nekik erőt az áldozatos munka folytatásához. Ennek a reménynek pedig az alapja a szernyei fiatalság, a jövő nemzedéke, akikért a helyiek mindent megtesznek. Ez az erőfeszítés fizetődött meg most a magyar-angol mérkőzésen. Tar Endre szavaival élve: „az hogy a gyerekeknek ez mekkora öröm volt, arról rengeteget lehetne mesélni, de látni kellett volna a csillogást a szemükben...”